Nagymamám meg nem született gyermekét földönkívüli lények vitték el?

Egy érdekes történet szeretnék megosztani veletek.

Előre szeretném megjegyezni, hogy nem tudom mennyi igazság alapja van. Kezeljétek fenntartásokkal. Az esetre semmilyen kézzelfogható bizonyítékom nincs csak egy régi magnószalag felvétele.

A történetet édesapám rögzítette nagymamám halála előtt pár nappal. Én édesapám halála után találtam rá a holmiai között, de létezéséről nem volt tudomásom. Azt hittem, valami családi eseményen rögzített hangfelvétele, így végig hallgattam. A kazettára az volt írva, hogy Mária 1982 dec. A hanganyagon nagymamám beszél el egy történetet 1982 telén. A felvétel hossza 1óra 32 perc.

Nagyapám és nagymamám 1931-ban házasodtak össze és Eger mellett egy parasztházban egy tanyán kezdték el közös életüket mely nagyapám öröksége volt. Zárkózott istenfélő emberek voltak akik növényeket termeltek és állattartással foglalkoztak. Édesapám 1936-ban született.

Nagyszüleim egész életében ez az egy gyermekük volt.

A szalag tartalmát egy az egyben írom le ahogy nagymamám mondta, kijavítva a tájszólást és kihagyom a lényegtelen mástémájú részeket.

1932-ben beteg voltam, nagyon beteg. Napokig csak feküdtem. Apád nagyon aggódott miattam. Jó ember volt, mindig mellettem ált. A templomban is mindig dobott a perselybe. Amikor az orvosnál voltunk neki is vitt a hóna alatt egy tyúkot, pedig városi nagyképű fiatal ember volt.

Az orvos megvizsgált és azt mondta, hogy gyermeket várok. Örültünk, de féltünk. Nem volt pénzünk. Egésznap dolgoztunk, de ép hogy megvolt a napi betevőnk.

Hazamentünk és pár nap múlva jobban lettem. Éltük az életünk tovább. Rokonoknak szomszédoknak nem szóltunk. Akkoriban sok csecsemőt elvitt a láz. Megszerettük a gondolatot és boldogabban éltük a napjainkat.

Két hónap elteltével, már látszott a hasamon, hogy valami növekszik bennem, nem is tudtam annyit dolgozni mint előtte, de amikor csak tudtam a földeken voltam apádnak segíteni. Az a szegény ember helyettem is dolgozott volna csak kíméljen.

Azon a napon, pénteken kint volt apád a legelőn, A kutat javította, mert beomlott a fala. Én otthon voltam és az álatoknak adtam az eleséget, takarítottam az ólat. Estefelé kilenc óra környékén, mert a szomszéd kutyája sem ugatott már, kisétáltam hozzá, mert időben nem ért haza. Az út az almáskertek mellett ment úgy három kilométert az erdő széléig. A munkát éppen befejezte, így együtt sétáltunk haza.

Sötét éjszaka volt, mert a hold is sötétben volt. Beszélgettünk az előttünk álló életről és Máriáról, dédnagyanyád után lett ez a neve. Az almás kert kapujánál jártunk mikor a sötétben megláttunk egy alakot az út közepén állni. Nem mozdult csak állt ott. Nagyon magas ember volt. Mikor közelebb értünk (innen nehezen érthető zavaros, zaklatott nagymamám beszéde) Nagyon fényes valami világított, erős mint a nap! Szobában feküdtünk.. Nem volt ablak!.. Nem láttam a falakat, csak erős fényt!..Fényes alak!.. Nem volt arca!.. Egy kerek fényt emelt ki a hasamból, amiben valami furcsa lény volt, de én tudtam, hogy az én Máriám az, a gyermekem. Démon volt az, de angyalnak álcázta magát!.. Elvette!.. Nem értettem miért.. Apád feküdt! Nem mozdult, csak nézet. A démon megbabonázta. A fények kialudtak és sötét lett. Az út padkán feküdtünk (percekig sírás)

Fájt a hasam, nagyon fájt. Nemsokára fel tudtunk állni, mert sokáig nem tudtunk mozdulni. Tudtam, hogy Mária már nincs velem és hogy ez nem álom. Lapos volt a hasam és nagyon fájt. Sírtunk, apád szótlan volt. Akkor egyszer láttam sírni. Nagyon erős ember volt, mindig kihúzta magát. Hazáig sírtunk, még otthon is. Nem tudtuk miért történt ez. Isten szerint éltünk mindig. Napokig nem szóltunk semmit. Nem mondtuk el senkinek mi történt. Megszóltak, kiközösítettek volna minket. A hasam nem nőtt, gyermekünk már nem volt.

Múltak a napok, hónapok. Jártam templomba sokat imádkozni és sokat sírtam. Apád többet nem jött templomba és még meg nem születtél keveset beszélt. Lassan elmúltak a nehéz idők és úgy tűnt mint ha csak álmodtuk volna. Minden a régi kékvágásba állt vissza. 1926–ban megfogantál te fiam. Mikor megtudtuk nagyon féltünk és sokat sírtam, hogy ne veszítsünk el.

Akkoriban nem nagyon beszéltünk az emberekkel. 26 őszén már három hónapos voltál bennem. Apád vigyázott rám nagyon.

Hideg este volt, így hamar lefeküdtünk, csak a szomszéd kutyája ugatott mint minden este. Békében elaludtunk.

Erős fényre keltem fel! Rögtön féltem és sírta! Ugyan az a világos szoba, vakító fény, de most csak egyedül voltam és álltam. Egy alak közeledett felém, egy nő! Szép volt mint egy szent, vagy angyal. Melegséget és békét éreztem, mint kisded az annya emlőén. Beszélt hozzám! „Ő a tied. Nem akarják elvenni tőled” És mosolygott, Tudtam, hogy ő Mária! Éreztem!

Megint sötét lett és az ágy mellett a széken ülve keltem fel. A hasamhoz nyúltam és éreztem, hogy a szívem alatt hordozlak. Tudtam, hogy most minden rendben lesz. Apád nem emlékezett erre, csak én, de mindent elmondtam neki. Nem mosolygott, nem sírt, nem szólt, de láttam a szemében a megkönnyebbülést. 7 hónapra megszülettél te, és innen már ismered családunk történelmét.

A végén van egy kis beszélgetés, de nem a témában. Az eredeti felvétel másolatát és digitális példányát elküldtem a téma egyik szakemberéhez. Majd ő eldönti, hogy mit kezdjen vele.

A lényeget ide beírtam, hogy örökre nyoma legyen ennek a szomorú történetnek. Lehet ez egy mese, vagy egy bolond öregasszony képzelgése, de én hiszek a nagymamámnak.