Most akkor mi a helyzet ezzel a dualitással meg a dolgok elfogadásával?

Nézd meg mi történik akkor, hogy a jó és a rossz viszonyát halmaz-részhalmaz viszonyba teszed, nem pedig halmaz-halmaz viszonyba. Értem ezalatt, hogy minden rossz jó, de nem minden jó rossz. Ekkor eloldódik a dualitás, hiszen EGY valami lesz csak, és ezzel egyidejűleg elfogadtad azt is, amit eddig rossznak bélyegeztünk, és egy gondolatátformálással azt is jónak látod.

Persze ez nem azt jelentené, hogy vagy egy állapotban, és ha valakid mondjuk meghal, akkor ehhez az állapothoz képest jobban érzed magad, hanem azt, hogy alapban jól érzed magad, és bármi történjen, nem fog kibillenteni ebből az állapotból.

Van is valami sokaknak klisének hangzó, ám de az igazságot jól illusztráló gondolat, ami valahogy így hangzik:

"Pozitív gondolkodásnak nevezik azt, amikor megértem, hogy bármi ami történik velem, még ha kifejezetten kellemetlen vagy rossz, csakis a javamat szolgálja."

Itt vagyok. Bocs, csak dolgozom, most is onnan írok, van egy kis szabad időm.

"Honnan lehet tudni (nem csak hinni, sejteni, feltételezni), hogy tényleg nincsenek véletlenek, és minden valami meghatározott szándék miatt történik az emberrel?"

Igazság szerint onnan, hogy abból, amit alapvetően tudunk a létezésünkkel kapcsolatban, minden plusz feltételezést lemosva, egy filozófiai és metafizikai analízist végzünk el, szigorúan a tényekre alapozva.

Mi az, amiből az analízist el kell, hogy indítsuk? Mi az alapfelállás, ami tudunk létünkkel kapcsolatban? Segítek. Tudjuk, hogy vagyunk, vagyis van egy olyan, hogy "én", illetve ennek az "én"-nek közvetlen megjelenő érzet, amit tapasztalatnak nevezünk (érzelmi, fizikai, tökmindegy).

No és ha ebből a száraz tényből indítunk el következtetést (nem feltételezést), akkor jutunk el oda, hogy mondjuk a véletlen, mint olyan, az mindössze a tudatlanság szüleménye, felismerjük azt, hogy mi is az "én" igazából, felismerjük, hogy az általad említett feltételezés, az a bizonyos tudatos tanító, lényegében mi magunk vagyunk, felismerjük, hogy mi a világ, stb, stb.

Bocs, hogy nem állok neki itt bizonygatni, mert bizonyítani egyébként ezt lehet, persze nem a hagyományos természettudományos módszerekkel, hiszen egy olyan dolog bizonyításáról van szó, amit mérni nem lehet...a bizonyítás nyilván teoretikusan történik, és csak józan ítélőképességgel lehet azt belátni, elfogulatlansággal, tényleges objektivitással. Ha érdekel, tudok ízelítőt adni.

Szia.

Induljunk el akkor a puszta tényeinkből.

Alapvetően a fizikai tapasztalat megélésekor az abban szereplő "világot" önmagunkhoz képest külsőlegesnek éljük meg, és azt feltételezzük (és itt most tényleg csak egy feltételezésről van szó, ami nem került eddig bizonyításra, és nem is fog), hogy van egy valamilyen fizikai világ önmagában, amit mi megtapasztalunk. Vázlatosan így néz ki ez a dolog.

Önmagában létező világ + "énérzet" + a világról egy jelenetsor az "énérzetnek".

Az utóbbi kettő az alapinformáció, ugye ezt már megbeszéltük. Na most az a helyzet, hogy az önmagában létező világot csak közvetve ismerhetjük, hiszen mi mindig csak az "énérzetnek" közvetlenül megjelenő, mondjuk úgy, virtuális jelenetsorral érintkezünk, hiába használunk bármilyen műszert. Egy koncentrált gondolatsorral érintkezünk csak (mint álmodás/hallucináció idején, hiszen ott is egy világot tapasztalunk érzésekkel átitatva), s ezt a gondolatiságot azért hoztam fel, mert a később még nagy szerepe lesz. Tehát azt soha nem tudhatjuk meg, hogy ez az önmagában létező világ végül is hogyan nézhet ki. Ergo, mi csak gondoljuk/hisszük, hogy az az önmagában létező világ ott van "kint"...ezen világ létjogosultsága mindössze a képzeletünk terméke az előzőekből kiindulva. Közvetlenül nem tudjuk megtapasztalni azt, amit most a természettudomány objektív valóságnak mond (ez a bizonyos világ)...illetve megtudjuk, csak valami mást fogunk tapasztalni, mint elsőre hinnénk, de erre később térek vissza.

A feltételezést a másik irányba is megtehetjük, méghozzá úgy, hogy most nem a tapasztalatból indítunk, hanem az "énérzetből". Nevezzük az "énérzetet" elmének, hogy a későbbiekben könnyebben tudjuk kezelni a dolgot. Szóval most az elméből indítjuk a feltételezést, és azt mondjuk, hogy létezik egy úgynevezett Egyetemes Elme, ami egyedüli létező, ami Önmaga minden, még az ember számára jelenleg nem ismert információt is tartalmaz, ami teljes tudatában van ennek az információhalmaznak, vagyis tudatában van Önmaga létének is, vagyis tudatos, s mivel ez az

Elme maga a Minden, ezért teljesnek mondható, és ha teljes, akkor bizony nem változik, hiszen mivé/hogyan változzon, ha már Önmagában teljes? Lényegében ez az Elme egy osztatlan, oszthatatlan, változtathatatlan, változatlan entitás.

A feltételezés megvolt, ideje bizonyítanunk is. A bizonyításhoz először eszközként a viszonyítottságot, a relativitást fogjuk felhasználni.

Ugye az ember csak úgy tud bármi létéről, hogy azt valamihez viszonyítva tapasztalja. Például azért tudod milyen a kakaó íze, mert ugye nem olyan, mint mondjuk a kávéé. Sőt, ha egyáltalán nem lenne viszonyítottság, akkor még magunkról sem tudnánk, hogy létezünk, nem tudnánk egyénenként beszélni arról, hogy "én", mert nem tudnánk mihez viszonyítani magunkat.

Folytatva: Tehát a tapasztalatunkban folytonos változást (mindegy, hogy mentális, gondolati, vagy fizikai/kémiai/biológiai) vélünk felfedezni, vagyis a viszonyítottságot alapul véve, muszáj léteznie valaminek, ami önmaga változatlan, amihez képest ugye a dolgok változnak. Ha megfelelő filozófiai háttérrel rendelkezünk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy csupán két dolog jöhet szóba, ami változatlan. Az egyik a szó szerinti Semmi, a másik pedig a szó szerinti Minden. A Semmi ugye a nemlétezőt jelöli filozófiai értelemben, vagyis egyszerűen nincs, mi csak egy szóval reprezentáljuk, de valójában NEM létezik...vagyis a Semmit ki is húzhatjuk a listáról. Marad a Minden. Na most ha a Mindent annak kezeljük, ami, vagyis önmagában egy Egésznek és persze Teljesnek, akkor nem vonhatjuk meg tőle a tudatosság attribútumát, hiszen ha megtesszük, akkor máris hiányos, azaz nem teljes. Nem beszélhetünk róla úgy, hogy az egyik része tudatos és a másik nem tudatos, mert ha megtesszük, akkor máris szétboncoltuk darabokra, pedig egyetlen Egész, és egyetlen egészként kell kezeljük, ha analizálunk, s mellesleg a nem tudatosság még mindig hiányosságot tükröz. Tehát, ha betartottuk az objektivitás szabályait, akkor a relativitást felhasználva bizonyítottuk, hogy létezik egy tudatos "valami", ami maga az eredeti létező.

A bizonyítást másképpen is megtehetjük, ami szintén a tapasztalatban megjelenő módosulásokból vezethető le. Ugye minden dolog, amit megélünk új és új formát/állapotot ölt magára, de ahhoz, hogy bármi egy következő állapotba kerüljön, szükség van valamire, "ahol" a következő állapotra jellemző információ/lehetőség már létezik, hiszen ha ez nem lenne, akkor egy stagnált állapot lenne, a fizikai világra vetítve egy stagnált forma, ami nem változik, nem módosul, ekkor viszont minden tapasztalat "egy helyben állna", de ekkor már nem beszélhetünk tapasztalatról. Ha ezt sikerült belátnunk, akkor ugyanoda jutunk, mint a viszonyítottságnál...az Egyetemes Elméhez (később nagy kezdőbetűvel írt Elme szót fogom használni).

Persze feltehetjük a kérdéseket, hogy ha van ez az Elme, ami nem változik, akkor mi mégis miért élünk meg változást? Az egyik része változik, a másik meg nem? Ez hogy lehet?

A válasz az, hogy a változás lényegében csak egy illúzió, és az Objektív Valóságban a dolgok egyszerre történnek, nincsenek elválasztva sem időben, sem térben. S itt térnék vissza arra, amit az elején félbehagytam, arra, hogy végül is megtapasztalhatjuk közvetlenül azt az állítólag önmagában létező világot. Ezt ugye úgy tehetjük meg, hogy megszüntetjük mind az érzékeink, mind a műszereink korlátait, de ha ezt megtesszük, akkor fizikai (!) értelemben egy nagy semmit tapasztalunk, de mégis ezen időre a tudatosság megmarad, és még mindig az elmében vagyunk, nem pedig azon kívül, hiszen abból kilépni nem tudunk. Szóval az önmagában létező fizikai világ vagy nem létezik, és végleg lemondunk annak az objektív valóság megnevezéséről, vagy belátjuk, hogy az objektív valóság tényleg nem az, amire eddig azt hittük, hanem valami egészen más. Tehát az illúzió a Valóság része, de nem maga a Valóság, és itt egy picit visszacsatolódunk a kiírt kérdés alatt megtett első válaszomhoz, hogy a Valóság és az illúzió egymással halmaz-részhalmaz viszonyban van.

Vegyük észre, hogy a két alapvető tényezőből először az úgynevezett "anyagból" indítottuk a feltételezést, vagyis az anyag elsődlegessége mellett voksoltunk, de bizonyítani nem tudtuk annak létét, míg a második esetben az elméből tettük meg ugyanezt, és mivel az első esetben az önmagában létező fizikai világ létéről csak képzeletünk gondoskodik, beláthatjuk, hogy ez szintén az elme elsődlegességét támasztja alá. Tehát már maga az első feltételezés végterméke is bizonyítja, hogy a második feltételezés a helyes.

Ha sikerült megértened a mondandómat, és ezek után érdekel hogy végül is mi a világ, hogyan jelenik meg, és mi az emberi elme, akkor jelezz és folytatom. Megjegyezném, hogy a folytatásban magyarázatot kaphatunk a duális felfogás eredetére is.

Annyit még hozzátennék a változás illuzórikus mivoltához, mert nem biztos, hogy egyértelmű volt és talán kicsit hiányos is, amit leírtam.

Szóval az illúziót úgy értem, hogy az emberi elme a Mindenből egyszerre csak korlátozott tartományt észlel jelenleg, és ezen darabok nem ugyanúgy néznek ki egymáshoz képest, és ez kelti a változás és persze a folytonosság (mivel picit térnek el csak) illúzióját az ember számára.