Az, hogy a spirituális Isten keres minket. Folyamatosan kezdeményez, és igyekszik elérni, hogy hozzá forduljunk. Ezt átlátod? Bizonyítja számodra Istent?

Valamikor ateista voltam. És mint sok ateistát, engem is nagyon zavart az Istenben való hit kérdése. Mi az, ami az ateistákat ráveszi, hogy annyi időt, figyelmet és energiát öljenek valaminek a cáfolatába, ami szerintük nem is létezik?! Mi indít arra, hogy ezt tegyük? Amikor ateista voltam, a figyelmemet a szerencsétlen, téveszmés emberek iránti törődésnek tulajdonítottam… hogy segítsek nekik megérteni, hogy a reménységük teljesen téves alapokon áll. Őszintén szólva egy másik dolog is motivált. Amikor nehéz kérdések elé állítottam azokat, akik hittek Istenben, mélyen belül egyfajta kíváncsiság élt bennem, hogy vajon meg tudnak-e győzni erről. A küldetésem részben arról szólt, hogy meg tudok-e szabadulni Isten kérdésétől. Ha megnyugtatóan be tudnám bizonyítani, hogy a hívőknek nincs igazuk, akkor a kérdés végre lekerülne a műsorról, és szabadon élhetném az életem.

Nem vettem észre, hogy Isten témája igazából azért telepedett rám akkora súllyal, mert Ő erőltette az ügyet. Rájöttem, hogy Isten azt akarja, hogy megismerjék. Azzal a szándékkal teremtett minket, hogy megismerjük őt. Körülvett minket a létezésére utaló bizonyítékokkal, a kérdést folyamatosan a szemünk előtt lebegteti. Olyan volt, mintha nem tudtam volna menekülni az elől, hogy gondolkodjak Isten létezésének a lehetőségéről. Aznap, amikor úgy döntöttem, elfogadom Istent, az imádságom így kezdődött: „Oké, te nyertél…” Elképzelhetőnek tartom, hogy egy mélyebb ok, amiért az ateistákat zavarja mások istenhite, az az, hogy Isten közben aktívan keresi őket.

Nem csak én tapasztaltam ezt ateistaként. Malcolm Muggeridge szocialista filozófust és írót idézem: „Az volt a benyomásom, hogy amellett, hogy én kutatok, engem is folyamatosan keresnek.” C.S. Lewis – a Narnia sorozat írója – mondta, hogy „… minden éjszaka, amikor az elmém csak egy pillanatra is kiszállt a munkából, rögtön éreztem annak a valakinek a folyamatos, lankadatlan közeledését, akivel úgy vágytam volna elkerülni a találkozást. Végül feladtam, és beismertem, hogy Isten tényleg Isten; letérdeltem és imádkoztam. Elképzelhető, hogy azon az éjszakán én voltam a leginkább kelletlen és vonakodó megtérő egész Angliában.”

Lewis később Isten megismerésének következményeként írt egy könyvet „Az öröm vonzásában” címmel. Amikor én kimondtam Istennek, hogy „Oké te nyertél”, tulajdonképpen én sem vártam semmit, egyszerűen jogosan elismertem azt a tényt, hogy Isten létezik. Az utána következő pár hónapban mégis lenyűgözött az irántam való szeretete. Egy érdekes ehhez kapcsolódó olvasnivaló [link]

Milyen gondolatok ébrednek ezek után benned?