A közös egyetértés rámutat egy felsőbbrendű hatalom (Istenre)?

1. - A hit Istenben - abban a Lényben, akinek a tisztelet és imádat jogosan megkövetelhető - egy általános jelenség minden kor csaknem minden embere számára.

2. - Az emberek elsöprő többsége vagy téved életüknek erről a legmélyebb eleméről, vagy nem.

3. - Sokkal valószínűbb azt hinni, hogy nem.

4. - Tehát sokkal valószínűbb azt hinni, hogy Isten létezik.

Mindenki elismeri, hogy a vallásos hit széles körben elterjedt volt mindig is az emberi történelemben. De felmerül a kérdés: Ezt a kétségbevonhatatlan tényt valóban a bizonyítékok közé számolhatjuk-e a vallási állítások igazságának védelmében? Még egy szkeptikus is elismeri, hogy ez a tanúság mélységesen lenyűgöző: az emberiség elsöprő többsége hisz egy végső Lényben, aki számára az igazi válasz csak a tiszteletadás és az imádat lehet. Senki sem vitatja a tisztelet érzéseit, az imádás gesztusait, vagy az imádat cselekedeteit. De ha Isten nem létezik, akkor ezeknek a dolgoknak soha semmikor - soha semmikor! - nem volt valódi tárgya. Ez valóban hihető?

A tiszteletadás és imádás képessége bizonyosan természetszerűen hozzánk tartozónak tűnik. És nehéz elhinni, hogy ez a természetes képesség a dolgok természetében soha nem tud beteljesedni, különösen úgy, hogy olyan sokan tanúsítják, hogy már beteljesedett. Való igaz, hogy elképzelhető az is, hogy természetünk ezen oldala eleve kudarcra van ítélve; elgondolható, hogy az a milliószor millió ember, akik azt állítják, hogy megtalálták azt a Szentet, aki méltó a tiszteletre és imádatra, csak tévedett. De mennyire valószínű ez?

Sokkal valószínűbbnek tűnik az, hogy inkább akik elvetik a hitet, azok szenvednek a hiánytól és a téveszméktől - mint egy botfülű ember, aki tagadja a muzsika létezését, vagy mint az a rémült albérlő, aki azt mondogatja magának, hogy nem hallja az erőszak és a félelem jajveszékelését, amik felhallatszanak az utcáról, és amikor a gyermeke felébred a hangokra és megkérdezi: "Anya, miért sikoltozik az a néni?", akkor azt mondja neki: "Senki sem sikoltozik, az csak a szél. Ennyi az egész. Menj csak vissza aludni.".

*

- 1. kérdés: De a többség még nem tévedhetetlen. A legtöbb ember pl. tévedett a Nap és a Föld mozgásában. Tehát miért ne tévedhetnének akkor Isten létezésében is?

* Válasz: Ha az emberek tévedtek is a heliocentrikus nézetben, mégis tapasztalatuk volt a Napról, a Földről és a mozgásról. Ők egyszerűen abban az elgondolásban tévedtek, hogy az általuk érzékelt mozgás a Napé. De ha Isten nem létezik, mi az, amit a hívők megtapasztalnak? Az illúzió szintje messze túlmegy a kollektív tévedés bármely más példájánál. Ez tulajdonképpen egy kollektív elmebetegséggel érne fel.

Ugyanis hinni Istenben olyan, mintha kapcsolatban lennénk egy személlyel. Ha Isten sohasem létezett, akkor ez a kapcsolat sem. Hódolattal és szeretettel fordultál egy senki felé, és nem is volt senki, aki fogadta volna és válaszolt volna a reakcióidra. Ez pontosan olyan, mintha egy boldog házasembernek hinnéd magad, miközben valójában egyedül élsz egy sivár garzonlakásban.

Feltételezhetjük, hogy elképzelhető egy ilyen tömegillúzió, de mi ennek a valószínűsége? Ha semmiféle tapasztalatunk nem lett volna, amely - a Nap és a Föld megfigyeléseivel összevetve - valószínűvé tette, hogy a Föld forog a Nap körül, akkor bolondság lett volna, ha a tapasztalatunkat így magyarázzuk. Mennyivel többről van itt szó, ahol egy hódolatot, imádatot és néha szeretetet magában foglaló kapcsolatot tapasztalunk. Figyelembe véve egy ilyen egyetemes hitet, egészen addig azt a legésszerűbb hinni, hogy Isten valóban van, míg az ateisták elő nem állnak egy igen meggyőző magyarázattal a vallásos hitre vonatkozóan, ami teljesen számot ad a hívők tapasztalatáról, és megmutatja, hogy a tapasztalatuk legjobb magyarázata pusztán a káprázat és nem a szellemi meglátás. De az ateisták soha nem lesznek erre képesek. Lásd itt [link]

-

- 2. kérdés: De hiszen vannak nagyon hihető pszichológiai leírások a vallásos hitről. Sok nem-hívő tartja azt, hogy az Istenben való hit a gyermekkori félelmek eredménye; hogy Isten valójában a mi emberi apánk kivetítése: valaki, aki "ott fenn" megvédhet minket az ellenségesnek tekintett természeti erőktől.

* A) Válasz: Valójában ez nem természethű magyarázata a vallásos hitnek. Ez nem több egy pszichológiai szaknyelvbe öltöztetett puszta állításnál, miszerint a vallásos hit tévedés. Abból a feltevésből indul ki, hogy Isten nem létezik. Ezután leírja, hogy mivel a Teremtő legközelebbi földi szimbóluma az apa, tehát Istennek a mi emberi apánknak a kozmikus kivetítésének kell lennie. De ha eltekintünk az ateizmus feltevésétől, akkor egyáltalán nincs semmi kényszerítő bizonyíték arra, hogy Isten egy puszta kivetítés.

Valójában az érv már előre megválaszolja a kérdést. Mi csak azokra az eszméinkre keresünk pszichológiai magyarázatokat, amikről már tudjuk (vagy feltételezzük), hogy tévesek, s nem azokra, amelyeket helyesnek gondolunk. Azt kérdezzük: "Miért gondolod, hogy ki kellene pusztítani a fekete kutyákat? Csak nem ijedtél meg egyiktől, amikor kicsi voltál?" De soha nem kérdezzük meg, hogy: "Miért gondolod, hogy nem kellene kiirtani a fekete kutyákat? Csak nem volt egy aranyos fekete kiskutyád, amikor kicsi voltál?"

* B) Válasz: Bár Istenből biztosan visszatükröződik valami az emberi apákban is (máskülönben a szimbolikánk érthetetlen lenne), a keresztények tudatában vannak annak, hogy ez a szimbolizmus végső soron elégtelen. És ha a Végső Lény olyan módon titokzatos, hogy felülmúl minden szimbolizmust, akkor hogyan lehetne a kivetítése annak, amit a szimbólum ábrázol? Az igazság inkább úgy tűnik, hogy ellenkező irányú: az evilági apáink a Mennyei Atyának a halvány kivetítései. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy számos író (pl. Paul Vitz) pszichikai patológiaként analizálta az ateizmust: egy elidegenedés az emberi apától, amely aztán Isten elutasítását eredményezi.

Mindegyik szemszögből megrágva a kérdést ugyanoda jutunk, következetességképpen láéteznie kell egy spirituális istennek?