Vajon tényleg láttam szellemeket kiskoromban, vagy ez más?

Természetesn képzelődtél. A kigyerekek az árnyékoktól is félnek.

Az ostobaság,hogy szellemeket látnak. Még a 4-5 évesek is összekeverik az álmaikat,vagy a képzeletükben levő dolgokat a valósággal.

Egy kisgyerek nem tudja elmondani,hogy valóban mit látott a valóságban,csak azt ami a képzeletében él,főleg,ha még beszélni sem tud.

Csak ma sok babonás elhiszi ezeket az ostoba meséket.

Nem ártana logikusan gondolkodni.

Kisgyermekkoromban féltem a sötétben, és még a ruhakupacokba is "szörnyeket" láttam, holott sosem ijesztgettek ezzel a szüleim. Bár a mumussal sem rémítgettek, de a szekrény mögé random mumust "képzeltem". Nem alakra, egyszerűen azt gondoltam, hogy biztos ott van, noha nem hittem benne.

Akkor hallottam először az ufonautákról (UFO még mindig azonosíthatatlan repülő tárgy, az utasára gondolok, tudod, kicsi szürke, főleg azokat mutogatták régen az újságban képek formájában) és gondolhatod, volt olyan este, amikor szabályosan már a kicsi szürkék fejét láttam a sötét szobában kirajzolódni.

Minden a félelemről szól. Egy "élményt" nagyon nehéz beazonosítani, az első alvásparalízisemről is azt hittem gyerekként, hogy biztos a földönkívüliek jöttek be a szobába. (sötét alakokként láttam őket akkor is, akkor már tartósan rettegtem is tőlük, alvásparalíziskor pedig az ember hallucinál, főként a félelme "tárgya" jelenik meg, mint fenyegető tényező a hallucináció során.)

Nekem nem bizonygatták, hogy nincsenek szellemek, és ha visszaemlékszem, szóba sem került ilyesmi a családomban, de nem láttam semmit. Iskolai kirándulások alkalmával ha temető mellett mentünk el mindig erősen néztem, hátha látok valami árnyalakot, hiszen az osztálytársaim hittek a szellemekben. Nekem is bizonyság lett volna, de inkább csak odaképzeltem a fa árnyéka helyére a sötét alakot, mint valóban bármit is láttam volna.

Konkrétan tudom, hogy mit képzeltem oda, mert tudatosan történt. Mindig szerettem játszani ezzel, azt leszámítva, amikor esténként beijedtem, és ha nem volt bekapcsolva a tévé elaludni sem mertem. Én is mindig magamra húztam a takarót, ha mégis felébredtem az éjszaka közepén, mert azt hittem, majd az megvéd, ha támadnak a Szürkék. Én ettől rettegtem, de szerencsére felnőttem, és a félelmem elszállt.

Gyerekként az ember hajlamos mindentől frászt kapni, és másnak látni, mint ami. Nem is érzékeli még egy gyerek úgy a történéseket, és a világot, mint egy felnőtt. Máshogy látja, de nem azért, mert különleges érzéke, képessége van rá. Egyszerűen nem ismeri, és a képzeletében megalkotott dolgokkal helyettesíti a valóság ismeretlen részleteit. Ezt úgy a legkönnyebb megérteni, ha példát mondok:

Képzeld el, hogy az őskorban vagy azután valamivel élsz. Az ember csak a madarakat látja repkedni, és egyszer csak feltűnik az égen egy űrhajó. Mivel nincs szavad az űrhajóra, és azt sem tudod mi az, madárként helyettesíted a lejegyzett szövegekben, rajzokban amit láttál.

Azt nem tudom, hogy láttál-e de az én fiam 1 évesen tutira látott. Szóval szerintem kisgyermek korban még nyitottabbak vagyunk, így akár valós is lehet az amire emlékszel.

A fiammal kapcsolatban azért vagyok biztos, mert ugyan beszélni még nem tudott, járni se igazán, baby-kompba volt. Amikor egyszer csak teli vigyorral az arcán hirtelen felemelt kezekkel elkezdte lökni magát az egyik fehér fal elé, fölfele nézett, és szívből nevetett. Nem igen tudom, mivel lehetne ezt másképp magyarázni. Ha látott is valamit, Ő nem árnyembereket, hanem valakit aki szerette Őt.