Egység? Béke? Végtelen szeretet?

Ami nem öl meg, az megerősít. Az életben elég sokszor éljük meg a szenvedést, egészen változatos módokon. De pont ezek a pillanatok azok, amelyekre bár nem vágyunk, de mégis közelebb visznek bennünket a felismerésekhez. Hát nem így van? Ha könnyű életed lett volna szenvedések, veszteségek nélkül meg sem fordult volna a fejedben, hogy kutass valami olyan után, ami az érzékszerveinkkel felfoghatatlan. Nem kellemes, ha az ember szenved, de ilyenkor az ember legalább elgondolkodik az élet mélyebb, rejtett dolgain. Ezek azok a löketek, amik lendületet adnak. Ha nem lennének szenvedések eszünkbe sem jutna fejlődni. De közeledik a kor és néhol már jelen is van, ahol a szenvedések meghozták a gyümölcseiket. Az emberiség egy új szakasz határán van és épp át lép rajta. Ma már nincsenek olyan mértékű szenvedéssel teli életek, mint évszázadokkal ezelőtt. Fejlődtünk. Vannak szenvedések, meg kell az embernek lépnie magát, meg kell küzdeni a mindennapok kihívásaival, ma is vannak megpróbáltatások, de ezek összehasonlíthatatlanok azzal, amiket őseink éltek át. Én azt tapasztaltam, hogy amikor nehéz élethelyzetbe kerülök vagy veszteség esetleg sérülés ér, akkor mindig felteszem a kérdést: ,,Istenem, miért?" Van, hogy hónapokba vagy évekbe kerül a válasz vagy a felismerés, de általában megjön a felismerés: ,,Ja, már értem, ezért."

És igen, ez az egész én is úgy tudom/hiszem, hogy egy körforgás. nálam is megvannak ezek a felismerések. Néha még emberekkel is találkozom, akiket úgy érzem tökéletesen ismerek, noha most találkoztam vele előszőr.

Nem.

Én ráhangolódtam már a mennyországra.

Nem oda kerülsz halálod után. A létezésed után kerülsz oda vissza.

Én megettem 8 gramm gombát.

Nem tudom mitől adatot meg, hogy végigzongorázódtam a felettünk lévő dimenziókon és a mennyország rezgésén kötöttem ki, de megadatott. Azóta számtalanszor kutattam az enyémhez akár csak hasonló élményre, de nem találtam. Mindenki csak jellegileg érzi át a végtelenséget, valódi létét nem tapaszzalja, azok közül akiket láttam( közel ezer leírást láttam már).

Egyszerűen látni az emberen, érezni belőle, hogy amikor azt mondja, végtelen szeretet, az nem volt végtelen intenzítású nála. Nem a forrásban volt, csak kapta onnan az energiát, annak egy mikrokozmoszát.

Nem volt reakcióm, hisz isten lettem...

Emlékszem, ahogyan a hetedik dimenzió tetejéből egyszer csak mehérkeztem a mennyországba. Mint egy felébredés. Addig is tökéletes voltam már..., már a hatodiknál is tökéletes vagy, de ez más volt. Ez abszolút, végtelen tökéletesség volt. Leírhatatlan, emberként felfoghatatlan a különbség. Én sem tudom már...

Emlékszem, ahogy török ülésben ülök az ágyamon, és átjár a végtelen egység. Mivel végtelen voltam, abszolút, a lelkem voltam, nem volt reakcióm, csak voltam. Nem beszéltem, nem gondolkodtam, bár mivel emberi testben voltam, szóval tudatomnál voltam, ébren, a testemben, így használtam az agyam, de a 'gondolatok' és 'érzések' és más dolgok, amik léteznek bennünk, de nem tudjuk, nincs rá szavunk, fel se fedeztük őket, egyként áramolnak bennem.

Emlékszem volt egy ahhoz hasonló belső valamim, ami ahhoz hasonlítható, mint amikor egy ember elgondolkodik, hogy 'hmm, ez ilyen?'.

De ettől végtelen távol volt lényegileg, ami volt ez az 'érzés'. Csak tudtam, hogy hát igen, ez az. Ez ilyen. Ez az amikor valami a maximális létet tapasztalja egy olyan létben, ami nehezen lehetne távolabb a valóságtól.

Nem volt reakcióm, max utána. De közben csak voltam. Felfedeztem, mint ember, hogy mint isten mit tehetek. Nézelődtem..., megnéztem az emberi szerelmem létezését. Láttam, ahogy ő nincs hozzáférésében, én pedig igen. Láttam, ahogy az emberi mivoltom és a lelki mivoltom egy, míg neki van egy zárt kapú a kettő között.

Teljesen sötét volt( mindig abszolút sötétben alszok kiskorom óta), éjfél elmúlt. Én pedig tisztán láttam mindent. Minden világított. És nem fizikai dolgokat is láttam. Mai napig fogalmam sincs mik voltak azok. Reengeteg féle különböző vibráció.

Reakcióm a megtapasztalása volt igazából. És mivel beszélgettem is valakivel az elején, vele foglalkoztam, hogy neki adhassak. Mivel tökéletesen éreztem őt, a tudatától kezdve a tudatalattija legmélyebb helyén is túl, istenig, minden tudtam és éreztem belőle, így könnyű volt neki jól reagálni, bár nem tudom hogy lehet rosszul reagálni, amikor abszolút végtelen egységnek végtelen intenzítású végtelen tengerében vagy és érzed, ahigy végtelen tudat végtelenül imád téged, ís te is őket.

Te sem, és a hetes válaszoló sem tudja elképzelni se, még az általatok leírt állapotból se, egyáltalán, amiket leírtam.

Sőt.., hetes válaszoló konkrétan egy kívülről manipulákt élményt kapott a leckéjéhez. Engem viszont felemeltek maguk fölé, kí a létezésből, be a mindenbe.

Nem ez vár ránk halál után..

Ahhoz még felfoghatatlanul sok ideig kell szolgáld istent.., önszántadból.

Most a harmadik dimenzióban vagy egy kb 25%+os elmeként.

Kb az igazi fejlődést el sem kezdted. Az első három dimenzió kvázi bemelegítő az rendes lét előtt. Hogy gondolod, hogy a végben leszel halálod után, amikor nem vagy végtelenül tökéletes. Majd ha elkutsz oda, hogy akarattal elhagyod a fizikai létezésedet, majd szellemként tökéletesíted magad, majd szolgálod az alsóbb dimezióban létező testvéreidet, és a tökéletességen túli abszolútizmusba emelkedsz.., na majd utána kiemelkedhetsz a szellemi létedből, vissza önmagadba, hogy lélek legyél.

De te két perce még egy állat voltál, pár órája meg egy fűszáll. Nem értem, hogy gondolod, hogy kihagyod a személyi fejlődésed lényeges részét, és egy olyan elmeként, ami még csak isten esszenciáljának működését sem sajátította el, halálod után valamilyen oknál fogva neked törik az akaratod, és be leszel rángatva az igazságba, miközben még nem vagy minden...

:))