Betegesen kötődőm egy elhunyt, szinte ismeretlen ember lelkéhez. Valaki segítene nekem? Mi ez az egész, és mihez kezdjek a helyzettel?

Minden 2018 őszén kezdődőtt, amikor álmodni kezdtem egy tolószékben lévő emberrel. Nem tudok eseményt felidézni, csak az érzést, a szeretetet ami köztünk volt. Végetért az álom amikor egy olyan döntést hoztam meg, ami meghiusította ennek a találkozásnak a valós lehetőségét.

Az élet mégis úgy hozta, hogy visszatértem ahhoz az útelágazáshoz, ahol 2018 őszén voltam, s innentől kezdve szabad útja volt a találkozásnak.

2019 májusában, munkám során találkoztam ezzel az emberrel. Olyan állapotban volt, hogy se mozogni, se beszélni, enni, inni, nem volt képes. De annyira beleszerettem első találkozás, hogy azóta nem találom a helyem. 5-ször volt alkalmam találkozni vele, minden alkalommal forróság öntött el. A szemébe néztem sokszor, mélyen, annyira magaménak éreztem az egész lényét. Minden érintést imádtam. Kétszer átöleltem, soha annyira "otthon" még nem éreztem magam. Mivel nem tudtunk beszélgetni, nem tudom ő mit érzett, de azt tudom, hogy érezte, hogy én égek utána.

Tudtam, hogy napjai vannak hátra, szerettem volna megpuszilni, s elmondani neki, hogy szeretem... De nem volt rá már lehetőségem. Tavaly júliusban meghalt.

Azóta ki vagyok készülve. Mindenben őt keresem. A kocsik rendszámát lesem, mikor tűnnek fel a nevének kezdőbetűi, mindenben üzenetet keresek tőle, minden nap azzal a reménnyel fekszem le, hogy vele fogok álmodni. Ritkán jelenik meg álmomban, olyankor legtöbbször a hamvait keresem a lakásán (ami álmomban nem olyan, mint a valóságban), és talán 3-szor álmodtam azt, hogy életben van, s olyankor is képtelen mozogni, csak én ölelem s fogom a kezét s abban reménykedem, hogy meg tudja símítani a kezem...

Vannak hetek, amikor jól vagyok... Nem keresek jeleket, s megbeszéltem magammal, hogy nekem nincs miért szenvednem... A szülei, gyermekei szenvednek jobban helyettem is... Aztán bekattanok, s reggel úgy kelek fel, minden előjel nélkül, hogy úgy érzem belepusztulok a hiányába. Ilyenkor mindig feltűnik a neve valahol (könyvben, utcán plakátokon, csak úgy szimplán a facebookon), s ilyenkor nagyon mélyen elképzelem milyen lehetőségeink lettek volna az életben ha minden másképp alakul. Ilyenkor nem tudok koncentrálni semmire, csak egy elképzelt világban élek, vele. Aztán az érzés, pár nap múlva újra megszűnik... S aztán újra visszajön.

Nem akarom őt elengedni... Lehet el kéne, de nem akarom.

Nem félek a haláltól már, mert tudom, hogy akkor vele lehetek...

De még élek, s családom van, gyerekeim, férjem, akiknek most szükségük van rám...

Azt szeretném, hogy el mondjam neki, hogy szeretem, s legközelebb jobb lesz, s legközelebb időben rátalálok, csak várjon meg... mindig érezni akarom. De teljes mértékű anya és feleség is szeretnék lenni.

Nem akarok hülyének tűnni... Pedig olyan hülyén hangzik... Hogyan beszéljek vele?

Ha érdemben nem tudsz hozzászólni, kérlek, görgess tovább, s ne rúgj belém... Köszönöm.