Az élet egy büntetés?

10-es vagyok. Igen, azért szeretek élni MERT csak lefárasztanám magam azzal ha folyton a nyűgjeimen hintáznék egy sötét sarokban, MERT fárasztó lenne azon nyavalyogni "de most miért vagyok itt?" és MERT igenis vannak dolgok amiket szeretek, még ha nem is olyan nagyok. Igen, én a kávét hoztam föl mert ha az megszűnne az fájna, igen a kaktuszaimat hoztam példának mert ha egy is kipurcan azt én sajnálom. Egy szóval nem azt mondtam hogy boldog vagyok, hanem vannak dolgaim amiket szeretek és örülök hogy vannak. Ilyen pl a kertünk, amit minden tavasszal televetek virágmaggal mert szeretem nézni ahogy életre kelnek és kifekszek a fű közepére nyaranta és élvezem hogy a bőrömet süti a nap. Élvezem a falusi levegőt és a madárdalt. Itt nőttem fel és csak azóta értékelem ezt mióta rájöttem, képtelen lennék városban lakni mostani fejjel. A dolgaid értékét csak akkor veszed észre amikor rájössz hogy elvesztheted és pazarlás lenne köztük letargiába süllyedni amíg nincs nagyobb baj.

Nem tudom miért, de nekem rossz érzés másokat rosszkedvűnek látni, de az együttérzésem utolsó cseppje is elszáll amikor passzív-agresszíven magyarázza meg valaki miért kéne nekem rosszul éreznem magam csak azért, mert ő másképp lát dolgokat. Elnézést kérek amiért alapvetően már átestem a tinikori letargiámon és vannak dolgaim amiknek örülni tudok.

#13 az volt az oka gyerekként hogy boldog voltál hogy nem volt semmi dolgod csak játszanod kellett és szórakoznod és főztek rád, mostak rád, vettek neked ezt azt, foglalkoztak veled a szüleid stb.

Nem kellett pénzügyekkel, munkával, más emberekkel, politikával stb. stb. foglalkoznod. Tömérdek szabadidőd volt és azt csinálhattad ami jól esett.

Szerinted azok a gyerekek akiket pl. dolgoztatnak vagy azok akiknek nehéz sorsuk van (pl. afrikában) ők mennyire boldogok?