Empata és enyhe pszichopata kapcsolatáról mi a véleményetek, tapasztalatotok?

Hát oké, lefogadom, hogy nem az, csak irányító és bizalmatlan. Én empata vagyok, ez biztos, de már eljutottam oda, hogy kevésbé ragadnak át rám mások érzelmei, hangulata, s már többnyire meg tudom különböztetni a saját érzéseimet attól, ha mástól veszem át/másét érzem.

És nem, egy felnőtt embernek nem kell bárkivel beszélnie az érzéseiről, vagy párkapcsolati, családi dolgokról, de talán egy kapcsolatban eljön egy szint, ahol már "illene" tudni beszélni ezekről a dolgokról. Talán csak én várom korán tőle. Nem tudom. Az biztos, hogy tanulunk egymástól, én is tanulom szelektálni mit és kinek érdemes vagy nem érdemes elmondani/kimutatni, kevésbé vagyok lobbanékony, a rossz hangulataimat jobban kezelem, ő is érzi, hogy többet kell adnia magából, van, aki nem bántja, s nem bánja, ha nem olyan erős, amilyennek mutatni szeretné magát, s ezt nem használja ki, aki ha baj van, megfogja a kezét, ha csak ennyit is tud tenni az ügyben, de ott van neki. Nem használ ki, más téren irányít, szereti, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzelte. De így is sokszor befordul, olyankor tehetetlennek érzem magam. Rögtön megérzem, ha van vele valami, s ha olyankor magába fordul, úgy érzem eltaszít engem, azt hiszem velem van a baj, hiába nem erről van szó. Szeret mindent magában elintézni, hiába szenvedek tőle mint a kutya, hogy olykor távoli, elérhetetlen.