Ha egy ember ebben az életében sérült (nárcisztikus, pszichopata stb), gonosz akkor az a következő életében is olyan lesz, vagy mindent tiszta lappal kezd?

Nem nem hiszek a lélekvándorlásban viszont sokáig abban sem hittem hogy a pszichopaták számára létezhet bármilyen megváltás, nézd meg a videót, garantálom megéri.

https://www.youtube.com/watch?v=DakEcY7Z5GU

A 20. század elején pszichopata voltam.

A következő életemben pedig nagyon félre siklottam, az azonos neműekkel foglalkoztam. Nincs róla emlékem, csak néhány intuitív sugallat.

Ma egy nagyon tiszta és érzékeny lélek életét élem. Ezer évvel ezelőtt ilyen volt a hétköznapi ember.

Egy pszichopata, amíg vele vagyok, megnyílik és rendes másokhoz. Ugyanígy hatok az állatokra is. Egy idős, haldokló állat, pár perc törődés után olyan lesz 2-3 napig, mintha megfiatalodott volna. Ha átölelem az embereket, fel tudom őket tölteni.

A kérdésedre a válasz. Mindent elfelejt az aki leszületik. Nagyjából ott folytatjuk ahol előzőleg abbahagytuk. Csak más személyiségtípust veszünk fel. Aki az előző életében tudott fejlődni, az egy erősebb karaktert is választhat, aki pedig sokat ártott, az esetleg gyengébb karakterrel folytatja, hogy más szemszögből lássa ugyanazt a megoldandó feladatot, és ne feszüljön neki az életnek, ne álljon ellent a feladatának, és kevesebbet kárt okozzon.

Ha ez mond valamit, hogy enneagramm, ötszáz évvel ezelőtt 8-as karakter voltam. Az egy vezető típus. Most 5-ös karakter vagyok. Az 5-ös karakter bizonytalan, görcsös, küszködik, fél az élettől, és a kudarcoktól. Stallone például 8-as karakter, vagy az USA mostani elnöke. 5-ös karakter például Hillary Clinton, Charlie Chaplin, Vona Gábor, és Bajnai Gordon.

Azért törlődik minden, hogy önszántunkból legyünk jók, és ne számításból. Ha valaki például sokat öl, az mindaddig ugyanazt kapja vissza amíg meg nem unja, és ösztönösen tartózkodik attól, hogy öljön. Ha egy vadászbombázó pilótája megöl egy apát és a gyerekét, meg kell tapasztalnia, hogy felrobbantják férfiként, gyerekként, és feleségként azt, hogy milyen elveszíteni a családot. Ahhoz képest, hogy néhány száz éve még sokak halálát okoztam, ma még egy pókot se akarok megölni, inkább összegyűjtöm őket valamibe és az udvaron szabadulok meg tőlük.

Egy pszichopata csak nagyon erős, mindent megértő és elfogadó szeretet által tartható féken. Az alapvető tulajdonságai megmaradnak. Egy olyan nő szeretett aki erre képes volt, mindent odaadott magából. De továbbra is zsarnok, empátiára képtelen és önző ember maradtam. Viszont nem törtem-zúztam, és nem vívtam annyi felesleges háborút az engem körülvevő emberek ellen. Ma is önjáró vagyok, nem követtem azt amit az embertársaim, de nem ártok senkinek.

A mostani életemben nagyothalló vagyok és furcsa. A viselkedésem alapján annak látszom. Valójában rendes vagyok és jó lelkű. De a pszichopata énem egyes tulajdonságai, mint a felesleges és ötletszerű kockázat vállalás, vakmerőség és türelmetlenség, a hirtelen frusztráció apróságoktól, ezek megvannak. Bár az önmunkám miatt ezek nagyon sokat halványodtak. Ettől függetlenül nagyon értékes ember vagyok, és nagyon tudok szeretni. Ez év februárjában éltem át a születést a harmadik, vagy negyedik meditáció alatt. Nem fogadott el senki az első találkozások alkalmával. Se a szüleim, se a nagyszülők, se a szülész ( visszataszítónak talált). Nem kaptam senkitől pozitív ingert. Ettől érzelmi blokk keletkezett bennem. Vagyis nem tudtam kimutatni valós időben az érzelmeimet, mert annyira tompán éreztem őket, hogy fél percig tartott gyerekként kielemezni és reagálni. Még most is csak tanulom az érzéseimet.

A pozitív inger az újszülött számára olyan mint a zöld lámpa. Azt jelenti, jó vagy, ahogy vagy, csináld amit szeretnél. Gyermekek és normális szülők között megfigyelhető az az érzelmi párbeszéd, hogy például a három éves azt mondja hogy egy-kettő-öt, és kérdően visszanéz a szüleire, ők pedig pozitív érzelemmel reagálnak. Ha kioktatják a gyereket, hogy a négy kimaradt, vagy csak megmosolyogják - hogy jól van, gyerek ez még - , az a piros jelzés, matekból lehet nem lesz jó a csemete. De, ha a pozitív jelzés után várnak két hetet, már 10-ig is elszámol, folyamatosan, és jó lesz matekból. André Stern megfogalmazásában a gyermek minden amivel életében egyszer találkozik, ahhoz az elméje kever egy élménykoktélt.Ha a pozitív érzelmek vannak benne túlsúlyban, akkor jó érzés tölti el a számokkal kapcsolatban, ha a negatív érzelmek vannak túlsúlyban, vagy a közöny érzése, akkor igyekszik elkerülni azt ami számára kellemetlen.

Aki leszületik, azt csak olyan anya és apa tudja fogadni, akiknek a rezgésszintje hasonló. Vagyis a zord lelkűek közé nem lehet lehet születni, és a nálunk magasabb szintűek közé sem.

A fejlődési vonalaimból látom, hogy nagyrészt a régi énemet építem vissza. A pszichopata énem miatt megsemmisült az azt megelőző személyiségem, amivel addig rendelkeztem. A pszichopatáknak nincsen személyiségük. A tudásom megmaradt a tudatalattim szintjén.Így tudatos önfejlesztéssel gyorsan elérem azt amihez másnak ezer év kell. Pár száz év az emberi fejlődésben semmi. Ha az ember nem munkálkodik önmagán folyamatosan, és elég neki az a kultúra ami gyorsan elérhető, és könnyen fogyasztható. Ilyen esetben csak a sorsfordító és fájdalmas, és a tanulságos megélések terelnek minket. Minden tulajdonság vagy képesség amit kimunkál az ember, azt tovább viszi a következő életébe, ha szüksége van rá. Ahogy a tengerpartra sem viszünk hegymászó felszerelést, úgy csak a szükséges tulajdonságokkal együtt születünk le. A profi zongorista pár évesen szinte önállóan is megtanulhat zongorázni. Ha megtanulsz szeretni és jó ember vagy, azt is tovább viheted.

Rengeteg munkával február óta fejlesztem az érzelmeimet. Először csak pár másodpercig voltam képes érezni egy kívánt érzelmet, három hónap után már percekig képes voltam egy érzést generálni, átélni és közben megfigyelni magamat.

Ma is szemlélem az érzelmeimet, hagyom őket szabadon áramlani, és megélni. Most jutottam csak el annak a megértéséig, hogy az érzelmeim olyanok mint a gondolataim. Egy nagyon kis részüket én hozom létre, de a nagy részük a semmiből érkezik és pillanatok alatt el is tűnik, ha nem rögzül egyiken sem a figyelmem.

Érzéseim voltak, de a legerősebb érzés is csak lágy tavaszi volt szellő a számomra. Valós időben nem tudtam őket soha kimutatni.

Emlékszem pszichopataként, hogyan éreztem és mit gondoltam a környezetemről, és másokról. Csak voltam a világban,mint egy szélfútta szalmagombolyag. Nem érdekelt senki és semmi, csak az, hogy valami szórakoztasson és lekössön. Nem voltak érzelmeim, illetve halszerűek voltak. Ha tudod mi az az lélektárs/lélekpár/ikerláng, ő volt az egyetlen aki hatással volt rám. Aki iránt éreztem valamit, és nem voltam közönyös. Nem voltam képes soha semmiben kielégülni, mivel semmit nem tudtam igazán átélni.Nem volt személyiségem. Nem vigyáztam másokra, a vakmerőségem bátorságnak hatott mások szemében, volt egy felszínes báj a viselkedésemben, azt használtam, hogy elérjem amire szükségem van.

A lélektársam ellen elkövetett nagyon súlyos bűn és a társadalomtól kapott büntetés megfordított az úton. Addig úgy gondolkodtam, hogy csak az a rossz, ha nekem rossz. Mindenki más meg küzdjön ellenem, ha neki nem jó, hisz én is ezt teszem. Rájöttem, ha másnak kárt okozok, az is rossz.Valamiféle sajnálatszerűséget éreztem a lélektársam iránt, illetve inkább egy felismerésem volt, hogy olyant tettem amit neki nem szabadott volna átélnie.A büntetés nem bosszantott és nem akartam alóla kibújni, miután már elfogtak. Innentől kezdve kezdtem el fejlődni.

A jelen előtti életemben már nagyjából normális voltam. Nincsenek arról az életemről képek, csak felismerésszerű intuíciók. Ma, ha egy azonos neműekhez vonzódó férfival beszélek, rögtön kinyílik nekem mint egy virág. Ösztönösen tudom, hogy kell velük bánni.

A pszichopata énem előtt szociálisan és érzelmileg nagyon fejlett, emberies ember voltam. Meg kellett tapasztalnom milyen pszichopatának lenni, azzá tehettem valakit előtte.

Azt a hölgyet aki akkor velem élt, ebben az életemben is ismerem. Ötszáz évvel ezelőtti életről is vannak képeim. Azért fogalmazok így, mert nem a saját emlékeimként éltem meg őket, hanem mintha levetítették volna egy moziban. Nem fantázia vagy álom. Az nem marad meg ilyen részletesen.Nem ilyen aprólékos, színekkel, szagokkal. Viszont azon életeimnek az érzelmeit a sajátomként éltem meg. A hölgy ellen elkövetett cselekedetet és az ő elvesztéseit éltem át. Az emlékeim szerinti első, ötszáz évvel ezelőtti veszteséget olyan súlyosan éltem meg akkor, hogy annak hatására voltam a jelenben depressziós, és nem a jelen miatt.Bizonyos mennyiségű lelki fájdalom után ebbe az emlékbe ( az előző életbeli emlékbe, ami csak onnantól emlék, hogy emlékszem rá, addig csak egy fájdalmas érzéscsomag volt) szinte belehemperegtem minden alkalommal, hagytam, hogy magába szívjon és elárasszon negatív érzelmekkel, amitől még rosszabbul éreztem magam. Miután ezt az eseményt a meditációban átéltem annyiszor ( két órán át), hogy nem okozott többet számomra fájdalmat, az önsorsrontás eme megnyilvánulása megszűnt. Ebben az emlékben meghalt a feleségem és a gyerekem. Az esemény kifuttatása óta folyamatosan jövök felfelé. A pszichopata énemre elég jól emlékszem, az ötszáz évvel ezelőtti személyiségemre kevésbé, csak részben. Jó kedélyű, derűs, és érzelmileg nyitott ember voltam, kifejezetten kedves. Ezek a tulajdonságok a mai énemben is jelen vannak. Az első két megélt énem a hétköznapok során, apránként jött elő. A pszichopata énem teljesen előjött, kissé össze is zavart, de pár hét után beleolvadt a jelenlegi személyiségembe. Eleinte megijesztett, hogy átveszi az irányítást, de nem így történt.

Egy érdekes adalék az 500 évvel előtti énem kapcsán. Amióta megéltem ezt az emléket, már nem akarok egyáltalán semmit bizonyítani, vagy maradandót alkotni, vagy megbecsülést elérni a többiek által. Akkor megkaptam. Az előző életek létezésébe, és a különféle, az emberek elől elzárt tudásba be voltam avatva. Tudtam ezekről. Ma, ha egy ilyen információ, mint az újraszületés, vagy a magának az emberi természetnek a valódiságáról szembe jött velem egy anyag, mintegy átállított bennem egy kapcsolót.Hogy, hoppá, hát persze! Ez tényleg így is működhet.

Amikor olvastam az újra születésről A Mennyei prófécia című könyvben, nagyon erősen éreztem, hogy ebben van valami.Később egy visszaszületett kutya révén megbizonyosodhattam róla, hogy igaz. Ha kaptam olyan információkat könyvből, filmből amiket addig nem ismertem, sugallat formájában megéreztem az igazságát.A későbbi kutatásaim pedig, vagy igazolták, vagy megcáfolták azt.

2002 február 16-án elpusztult egy kutyám.Megmérgezték. Egy német juhász-skót juhász keverék volt.

Amikor az utolsót lehelte, elbúcsúztam tőle könnyek között, az értésére adva, hogy tudom, ő most kiröppent a testéből és minden jót kívánok neki.

2002 június 5-én kötöttük be a szennyvizet.Aznap megjelent egy 2 hónapos, fajtatiszta pumi az utcánk elején, tőlünk 300 méterre. Több mint egy óra is eltelt mire odaért a házunk elé. Minden kapualjhoz odament, alaposan körülnézett és körbeszimatolt. A mi kapunkhoz érve jelezte, hogy be akar jönni. Gondoltam hadd jöjjön, majd kiengedem.

Felment kaputól a teraszra, néhány másodpercen belül. Érdekesnek találtam, hogy mintha ismerős lenne neki a környezet. Rám ugrott a teraszon, ugyanott és ugyanúgy a bejárati ajtóval szemben, ahogy az elpusztult kutyám csinálta, és ugyanolyan barátságos szemekkel nézett rám.Ugyanazok a mozdulatok, tartás és tekintet. Gondoltam magamban, á, nem lehet ő. A pumi erre kilőtt a teraszról, és a hátsó lépcsőkön mint a nyíl, futott a ház mögött álló, takarásban lévő kisteherautó hátsó futóműve alá.

Ott szokott feküdni az elpusztult kutyám. A hátsó bejárati ajtót használtam, és azzal szemben a kocsi alatt várt rám.

Ez a pumi kutyus pont úgy feküdt ott, a kormánnyal ellentétes oldali hátsó keréknek dőlve, pont olyan szögben csavarodva és sugárzó szemekkel. Mintha csak mondta volna, hát én vagyok az, nem ismersz meg? Rá kellett jönnöm, hogy tényleg visszaszületett a mérgezésben elpusztult kutyám.

Egy fülműtétem alatt 4 éves koromban kiröppentem a testemből pár percre. 30 éves korom után jöttem rá, hogy ez nem egy álom volt. Túl részletesen maradt meg. Emlékszem ma is a levegő vízhez hasonló kékjére, a szagokra, a műtétet végző orvosra,a székre amin ült,ekkor már varrta össze a sebet, az asszisztensnőre aki villámgyorsan kiszolgálta minden kérését.

Azt sajnálom, hogy nincs emberfia akivel ezeket megoszthatnám. A legtöbben nemcsak rám zárnák ezért az elmeosztály egyik ajtaját, hanem be is falaznának.

Vonzom a magas színvonalú embereket, akik nagyon kevesen, de hála a magasságosnak vannak.

Nagyon szeretem magamat, és örülök, hogy ilyen vagyok, amilyen. Tudom azt is, hogy boldog, örömteli életet élek meg.

Most ott tartok, hogy próbálom magamat felnőtt minőségre felhozni. A viselkedésemben vagyok csak lemaradva, negyvenegy évesen. Az információ szervezésem, lényeglátásom, és a szervező képességem általában nagyon jó. Aminek nekiállok azt jól megoldom és igyekszem úgy dolgozni, hogy a másik elégedett legyen. De a fegyelmem és a kitartásom alig jobb még egy pszichopatáénál, bár mindkettő jelentősen javult.

Van egy ezer évvel ( vagy több? nem tudom biztosan) ezelőtti emlékem. A lélektársammal úgy 6 évesekként játszottunk egy kőhídon, önfeledtek és felszabadultak voltunk. Azt játszottuk, hogy táncolunk, és az egyikünk által kitalált mozdulatot a másik lemásolta, és az egymással való törődést,és érintkezést éltük meg papás-mamás formájában, ahogyan azt a szüleinktől, nagyszüleinktől láttuk.Fésültük egymás haját, vagy csak gyakoroltuk egymáson az érzelemcserét. Akkor még olyan szinten értettük meg és szerettük egymást, amit a ma embere ritkán tapasztal meg. Jóval nyitottabbak voltak az emberek, és őszinték. Éreztük, ha a másik mosolyog, éreztük a másik pillanatnyi érzelmeit.Nem tudtuk el titkolni senki elől. Akkor még a nagy birodalmak is a szóbeli ígéreteiknek a jó részét betartották. A nemiség nem volt ennyire központi dolog mint ma. Nem volt tabu, csak egyszerűen nem volt olyan fontos.Annak tekintettük ami, egy gyönyörű testi örömnek.Cseresznye volt a torta habján, és nem több. A szeretet és a törődés, a bensőségesség és a meghittség megélése fontosabb volt. A gyerekek ott voltak a felnőttekkel egy térben, és láthatták a szüleiket szeretkezni. Ez nem volt több igazán mint egyszerű, szeretetteljes simogatás. A szeretet olyan fokú volt, hogy azt a hús öröme nem múlta felül. Tudom milyen az amikor megsemmisülök, és a határtalanság és a boldogság érzése mindent elönt, az ego teljesen eltűnik a külvilággal együtt, és nincs más,csak a tudatom a súlytalan lebegésnek megélt pillanatban.

Emiatt nem kell csüggedni. Ez egy természetes folyamat része. Amit Balogh Béla hídépítő mérnök hierachia-piramisnak nevez. Lehetne a történelem törvényének is nevezni. Ez az értékrendbeli fokozatos süllyedés körülbelül hatezer éve tart. Még pár száz év és véget ér, ezután kezdődik az út az aranykorba, ami ismét ugyanannyi év lehet mint a lejtmenet.

A hierachia-piramis alján az anarchia van, és a tetején a király/fáraó helyezkedik el, a csúcs alatt közvetlenül a beavatott papság szintje van. Annak aki rá keres, hierarchia-piramis Balogh Béla.