Ezt mire véljem?

Miféle álom ez?...: Egy hatalmas vörös és fekete ágyban ébredek. Arra.. hogy leül egy arctalan férfi az ágyra. A fejem mellé közvetlenül.Csak arra tudtam gondolni.. Most fel fal? Vagy mi lesz? És erre.. mesélni kezd.. Valami ilyesmit.

Egy üzenet?

Sok szó, tintával rajzolt betűk. Ez volt a papíron. A sorok közt pár könnycsepp nyoma látszott. Ahogy olvasta, tisztán látta maga előtt mikor készült. Ez állt a rajta:

„ Te, ki ezt olvasod, remélem tudod, hogy ez egy búcsúlevél. Az én búcsúlevelem. Később sok kérdés felmerülhet benned, ezért inkább előre válaszolok:

Miért? : Nincs mit veszítenem, és túlságosan kíváncsi vagyok arra, hogy mi van a halál után. Mert a jelenlegi életemnél csak jobb lehet. Van egy olyan érzésem, hogy rossz helyre kerültem. Mert egy biztos. Engem nem ide szántak az égiek. Ez a hely nekem túlságosan erőltetett, szabályozott és romos. Fojtogatnak a hétköznapok. Ha nem a járt úton megyek, ujjal mutogatnak és csak szitkozódást hallani.

Mért pont most? : Gyermeki szemmel még nem láttam milyenek is az emberek. 13 éves korom körül kezdett felnyílni a szemem. Eleinte nem akartam elhinni. Aztán jött a beletörődés. Majd az elhatározás következett. És így jutottam oda, ahol most vagyok. Ide, ahol már csak hangomat felelevenítve egy levél beszél a nevemben.

Sajnálom? : Ugyan mit? Esetleg azt, hogy nem válaszolhatok minden kérdésre? Vagy, hogy magam mögött hagyom a szeretteim? Olyanom nincs. Talán, hogy már nem mesélhetem, el mi van a halál után? Ha érdekel, nézd meg magad.

Valójában azt hiszem az is szerepet játszott a történetemben, hogy a sok ember, aki a fejembe akart mászni, segíteni akart, azt bizonygatta, hogy milyen értékes is vagyok én, ők pont azok voltak, akiknek fogalmuk sincs semmiről. Ők a szivárványos réten lévő kastély hercegnőjeként élnek. Idegesít a végtelen hazudozás. Ezért is határoztam el, hogy én leszek az, aki véget vet neki. Lehet, hogy múlt időben lenne helyes a fogalmazás. De a lényeg, hogy:

Itt a mese vége.”

Maga előtt látta, ahogy írás közben elfogja a sírás. Pár betűn észrevehető, a szétszórt hibázás. Rontott, mert a düh miatt meg-megszorította a tollat. De még is próbált, minél precízebben dolgozni. Hiszen ez az utolsó nagy finálé legfontosabb része. Az utolsó, ami megmarad. Amire mindenki emlékezni fog.

Ahogy a levél végére ért rohant ki a lakásból. Hármasával hagyta maga mögött a lépcsőfokokat. Talán még nem késő. Pontosan tudta, hogy a fiú hova ment. És nem is régen tehette, mert a tinta még friss és maszatolható. A város szélén van egy elhagyatott híd. Amilyen régi, legalább oly annyira magas is. Az egész be volt kerítve egy szalaggal amin, ez a vörös szöveg ismétlődött: „LEZÁRT TERÜLET. BELÉPNI TILOS.” Fürgén átugrotta és rohant a feljárathoz. Csak az volt a fejében, hogy elkésett. Mikor felért megnyugvással látta, hogy a peremről mered a mélybe. És nem fordítva. Megragadta a kezét, és lerántotta a magasból. Ő csak halkan a földre rogyott és zokogni kezdett. A lány letérdelt mellé és átölelte. Őt is elfogta a sírás és csak annyit kérdezett:

- Hogy tehetted ezt velem?- mire ő könnyeit törölgetve, fülébe súgva válaszolt.

- Túl korán érkeztél.

- Szerintem épp hogy későn.