Aki nem szokott étterembe járni, miért nem?

Nagyon sok idő. Elmenni az étterembe, asztalnál ülve egy sokszor zsúfolt, zajos helyen mondjuk egy órát várni, mire kihozzák az etelt, ami vagy jó vagy nem, aztán hazamenni... egyszerűen nem éri meg nekem az időt és a pénzt.

Itthon gyorsan megfőzzük az etelt, pont úgy, ahogy szeretjük, elotte-utana lehet pihenni vagy azt csinálni, ami épp jólesik. Szinte csak hab a tortán, hogy sokkal olcsóbb is.

Nem mondom, évente 2-3 alkalommal beülünk valahova, jellemzően egész napos kirándulások alkalmával. Valami egyszerűbb helyre, ahol gyorsan kiszolgálnak

Nekem nem nyújt semmi pluszt.

Otthon is finomakat tudok enni.

Rettenetesen zavar az italok árazása, hogy pl.egy 100Ft-os vízért 5-6-700 Ft-ot kell fizetni , amit csak kihoz műanyag palackban, ahogy megveszi a boltban.

Egyébként is egy ember fogyasztásának az árából, otthon az egész család jóllakik, hasonlóan finom étellel.

Magyarországon a vendéglátás megszűnt, etetés, itatás van helyette.

Nem én fogalmaztam így, hanem egy pincér ismerősöm, annak is van vagy 40 éve.

Már akkor is egyet értettem vele, és azóta a helyzet tovább romlott, aminek nagyon sok az oka összetevője.

Nem szándékom fölösleges indulatokat kelteni, általánosítani fogok, biztosan vannak kivételek, ahol mái napig vendégként kezelik az étterembe betérőket, de abban biztos vagyok, hogy nem az a jellemző.

A '70-es évektől saját tapasztalatom van, azóta tudom követni a vendéglátásban a változásokat, igaz, akkor még gyerek voltam, de vannak személyes emlékeim.

Megfogalmazni is nehéz, hogy mennyire más volt az akkor már idősödő, de még aktívan dolgozó pincérek viselkedése, akik még 1945 előtt kezdtek el dolgozni, mint a fiatalabb korosztály.

Náluk még életpálya volt a vendéglátózás, de követelmények voltak, és aki azoknak nem felet meg, minden bizonnyal kikopott a szakmából, mert az akkor megismert idős pincérekre jellemző volt, hogy tolakodás nélkül, elegánsan tudtak úgy bánni a vendégekkel, hogy azok valóban vendégnek érezzék magukat.

A '70-es, '80-as években nem volt jellemző "terülj, terülj asztalkám", de azok az ételek, amelyek voltak ízletesen voltak elkészítve, színvonalas volt a kiszolgálás, s azokon túl is az étterem is egy közösségi tér volt.

Itt persze becsatlakozik az a tény, hogy a világ is máshogy nézett ki, az emberek kapcsolattartása úgy működött, hogy találkoztak egymással.

Találkoztak, beültek egy kávézóba, étterembe, és ott beszélgettek.

pincér általában tudta, hol van a helye, mikor kell oda menni, hogyan kell megszólalni, mikor kell távol maradni, és nem éreztette a vendéggel, hogy ideje lenne távozni.

Nagyon sok vendéglátó egységben esténként élő zene szólt, ami roham léptekben szorult vissza, amit a központi hatalom tevékenyen támogatott, olyan szabályozásokat vezettek be, hogy az étterem üzemeltető képtelenek voltak kigazdálkodni a zenekarok bérét is.

A '80-as évek közepére az élőzene szinte teljesen kiszorult a vendéglátásból, amivel egy addig fontos szolgáltatás veszett ki, akkoriban is voltak az embereknek romantikus időszakai, amit a háttérben szóló zene támogatott.

Közben kikoptak az öreg pincérek, üzletvezetők is, a helyükbe lépők pedig már lényegesen "gyengébb kiadásúak" voltak.

Erre a hanyatlásra utalt az idézett mondat már akkoriban, és a magyar vendéglátózás azóta is folyamatos hanyatlásban van, 5 éve jobb volt, mint most, 10 éve jobb volt, mint 5 éve, stb.

Egy-egy konkrét hely kivétel lehet a nagy összképen nem változtat.

Természetesen a társadalom is átalakult, a mostani húsz-harminc éves korosztály igényei is megváltoztak, de pl az "üljünk be valahova beszélgetni" már akkor elveszett, amikor a közösségi média még gondolati szinten sem létezett.

"Egyél, igyál, és távozz" szolgáltatás lett a vendéglátás.

Ez a funkciója megvan most is, csak egyre borsosabb árakon, ami érthető módon tovább rostálja az étterembe járókat.