A lecsónak miért lecsó a neve?

A lecsó (szlovákul lečo, németül letscho, lengyelül leczo, oroszul лечо) a hagyományos, híres magyar ételklasszikusok közé tartozik. Habár a lecsó balkáni eredetű étel, ma már a magyar gasztronómia egyik alappillérének tartják.[1] Maga a lecsó szó a TESz. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára) szerint 1940-ben jelent meg először az Új Idők Lexikonában.[2] A lecsó más szavainkhoz hasonlóan (csákó, gulyás, hajdú, huszár, kocsi, lecsó, puli, sujtás) nemzetközi karriert futottak be. Míg a csákó szót 200 éve Európa-szerte parádézó magyar huszárok terjesztették el, addig a lecsó szót az 1960-as években konzerveinkkel együtt exportáltuk. [3] A lecsó egy zöldség ragu, tulajdonképpen egyfajta paradicsom-paprika "pörkölt". Krúdy Gyula szerint nyáron paprikát és paradicsomot, télen azonban lecsót kell enni.

[link]

Etimológusok szerint az étel (pontosabban a neve) a 20. sz. harmincas évei táján keletkezhetett: 1931-ben két forrás is említi egyszerre. Ekkor közli az Új Idők Receptkönyve a „lecsó télire” receptjét, a Magyar Szakács című lap pedig bácskai lecsót és bácskai lecsósrizst ismertet. (Lásd: Tóth Szilárd, Magyar Nyelv 2003: 474–7)

Maga a lecsó kifejezés származhat a „lecs” szóból (valaha szétfőtt zöldséget jelentett), de vannak, akik a „locsog” igéből, pontosabban annak magas hangrendű „lecseg” változatából eredeztetik. Ha így van, akkor nyilván egyfajta állagutánzó szóval állunk szemben.

Magától értetődőnek tartották, hogy a lecsó szláv eredetű, hisz pontosan úgy cseng, mint a „selicso” (všeličo = sok minden, mindenféle).