Régen egészségesebben ettek az emberek?

"A dédnagyanyád hallott transzzsírokról, mert a vaj 2-4%-ban tartalmazza, ahogy a marha és a kecske zsírja is. "

És szerinted azt ki mondta el neki, hogy a vajban, a marhában és a kecskében van transzzsír? Mert akkoriban a kutya sem foglalkozott vele.

De igazából mindegy is. A tömegtermelés az ami megöl minket, csak nincs aki ezt nyíltan felvállalja. Mindig jön egy újabb táplálkozási hóbort.

A szüleink sertészsírban, majd étolajban sütöttek.

Mi kerüljük ezeket. Először jött az olívaolaj, most a kókuszzsír tör előre. Kíváncsi vagyok, hogy 20-25 év múlva az egészséges életmód hívei mivel fognak sütni-főzni. Biztos, hogy jön valami, ami egészségesebb ezeknél. És majd azon fognak vitatkozni, hogy mennyire egészségtelenül táplálkoztunk.

Az egész csak propaganda kérdése.

Propaganda kérdése az egész - annak aki hülye, és mindent elhisz.

A nagyanyád lehet hogy nem "hallott" róla a szó szoros értelmében, de tudatlanul is fogyasztotta. Semmivel nem jobb neked attól, hogy most tudod, és ugyanúgy fogyasztod.

Említetted a kókuszzsírt - elég egy pillantást vetni a telített zsírsav tartalmára, hogy megállapíthasd, hogy a propaganda ellenére az egyik legegészségtelenebb zsírfajta.

Tudod akinek van egy kis esze, az nem hisz el bármit. Akinek nincs...az magára vessen.

Nem 100, csak 50 éve voltam gyerek, de akkoriban húst csak hétvégén ettünk, esetleg hétfőn a maradékot. Főzelék, tészta, krumpli volt az ebéd. Az iskolába vajas, vagy zsíros kenyeret vittünk, hó elején vacsorára párizsi, olasz felvágott, trappista, vagy kockasajt volt, hó végén pirítós (zsírban sütve!), bundás kenyér, vagy héjban sült krumpli. Gyümölcs az volt, ami a kertben termett, télen alma. Egyszer mikulásra kaptam egy szem narancsot, annak nagyon örültem. Csokoládét csak alkalomra, születésnapra, névnapra, húsvétra kaptunk.

Így visszagondolva, nyilván volt, ami egészségesebb volt, mint most, más meg sokkal egészségtelenebb. Például rengeteg zsírt megettem, viszont egész nap rohangáltam, fára másztam, bringáztam, korcsolyáztam. Vitamint sose szedtem, ennek ellenére nem volt még komolyabb megbetegedésem.

12-es: A kókuszolaj nem az egyik, hanem A legegészségtelenebb növényi olaj a maga 88%-os telítettzsír-tartalmával. Itt lehet erről bővebben olvasni:

[link]

[link]

Hogy mi az, ami egészségesebb volt? Nem ettek finomított szacharózt, vagyis cukrot, ami lassan ölő méreg. Nem voltak mesterséges adalékanyagok, melyek között rengeteg a káros. Rendszeresen mozogtak, nem volt TV, ami elé le tudtak volna ülni napi több órára. Nem nézték, hanem űzték a sportot. Az én gyerekkoromban hétfőnként még nem volt adás, ma már több a sportcsatorna, mint akkor a sima, rendes adó (és akkor a jugoszláv adót is beleszámoltam).

Egy idézet dr. Ralph Bircher: SZIGORÚAN BIZALMAS - A táplálkozástan titkos dokumentumai c. könyvből:

A tarahumarák

A Wendepunktban (1970 májusában) egy rövid beszámoló jelent meg a tarahumara-jelenségről a Deutsche Ärzteblattban közreadott beszámoló nyomán. Időközben az eredeti értekezés is megérkezett a szerzőtől – William R. Hood, Oklahomai Egyetem Egészségügyi Tudományos Központja –, amely rendkívül értékesnek bizonyult. Vajon eltűnik-e a „titkos dokumentumok” között, vagy végre megadja a lökést a hivatalos táplálkozástan régóta esedékes változásához? Vannak még csodák…

A különösen zord, szurdokok szabdalta hegyvidéken, Chihuahuától északra, Mexikó északnyugati részén, megközelítőleg 130 000 km2-es területen (Svájc területe 41 288 km2) élnek a tarahumara indiánok, egy körülbelül 50 000 lelket számláló nép. A tarahumarák elszántságuknak és egyáltalán nem vonzó, zord hazájuknak köszönhetően még mindig eredeti, indián életformájukat élik. A civilizáció még nem ért el hozzájuk, így nem tudta elrontani őket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elzártan élnek, mint a tasaday indiánok, mivel látogatják a környék ünnepeit. De egyedülállóan stabil, öntörvényű, egészséges, a környezettel harmonizáló társadalmi rendjük van. Ennél azonban még feltűnőbb meghökkentő fizikai teljesítőképességük, amely számos kutatót vonzott oda. A fentebb említett munka az eddigi eredményekbe nyújt betekintést.

A tarahumara táplálék kalóriamennyisége 70-80%-ban főleg kukoricából és babból származik: mais y frijoles – Mexikó ősi, indián eledele. Húst rendkívül ritkán esznek, míg a tejtermékek teljesen hiányoznak. Amit ezenkívül fogyasztanak, például mályvaspenótot és bogyókat, arra sajnos nem tér ki részletesebben a beszámoló és az 1945-ös nagy vizsgálat sem, amelyet a mexikói Táplálkozástudományi Intézet a Bostoni Kutatóintézettel végzett dr. Robert S. Harris professzor vezetése alatt. Annyit tudunk meg mindössze, hogy a mindennapok tápláléka meglehetősen szűkös, és nem különösebben vonzó, és hogy a felnőtt férfiak testsúlya ennek megfelelően alacsony, úgy 60 kg körül mozog, miközben a tarahumara indiánok „a Föld legegészségesebb és fizikailag legnagyobb munkaképességű emberei közé tartoznak”. A felsorolt irodalom pontosabb információkkal szolgálhat a táplálkozásról – többek között a tápanyag- és kalóriafelvételről, az elkészítési módról –, valamint az életmódról és az egészségről.

Amit ezek a munkák leírnak, az a tarahumarák rendkívüli teljesítőképessége szegényes kukorica- és babtáplálkozásuk mellett, tejtermékek, és – a mindennapokban – hús nélkül:

Gyakran rendeznek „labda-futást” (kick-ball-races). Ebben a versenyben két csapat fut a labda után huszonnégy-negyvennyolc órán keresztül pihenő és megszakítás nélkül, mialatt 150-300 km-t tesznek meg.

Vadászatnál a szarvast nem puskával vagy valamilyen más fegyverrel terítik le, hanem addig futnak az állat után folyamatosan, egy-két napon keresztül, amíg az a kimerültségtől össze nem rogy.

Abban sincs semmi rendkívüli, ha egy fiatalember félmázsás terhet cipel 177 km-en át (70 órán keresztül) a hátán, vagy ha családok 250 km-t gyalogolnak egy-egy látogatásért, vagy egy fiestán való részvételért.

Az asszonyok és gyerekek teljesítménye is hasonló: egy tizenöt éves leány nyerte meg a 65 km-es versenyfutást.

Ezek a versenyek meglehetősen zord hegyvidéki ösvényeken zajlanak hegyre fel és völgybe le. Ugyanakkor ez a teljesítmény nem csak az élet első felére korlátozódik. Egy negyvenhárom éves tarahumara a 65 km-es hegyi utat 6 óra 52 perc alatt tette meg. Teljesen mindennapos, hogy a felnőttek ilyen hegyi utakat 10-13 km/órás sebességgel tesznek meg.

Az ilyen teljesítmények Balke és Snow szerint az emberi teljesítőképességről alkotott minden elképzelésünket túlszárnyalják, és szükségessé teszik az ezzel kapcsolatos élettani nézeteink újragondolását.

A tüdő teljesítménye nem szolgálhat magyarázatul a teljesítőképesség növekedésére. A tarahumara indiánoknál ez ugyanis nem olyan nagy, mint a Titicaca-tó mellett, 4000 m magasan élő népcsoportoknál. A hemoglobinértékek, a szív és az érrendszer teljesítőképessége a kutatók szerint szintén nem szolgálhat magyarázatul, mert – bár ezek egészségesek és erősek – nem különböznek feltűnően a többi népcsoportétól.

Tehát az anyagcsere- és táplálkozásökonómia jelenségével szembesülünk. Felmerül az az elképzelés, mely szerint az energiaszolgáltató glikogén nem az izmokban vagy a zsírszövetben raktározódik, hanem a vérben, glükóz formájában (glükóz-6-foszfát), amely lényegesen nagyobb hatékonysági együtthatót és jobb táplálkozási ökonómiát eredményezhet.

A táplálkozás-élettannak alig van még egy olyan területe, amely általánosságban kevésbé elhanyagolt lenne. Az a gondolat, hogy ezt a hatalmas teljesítményt gyakorlatilag hús, illetve teljes egészében tejtermékek, azaz állati fehérje nélkül, szűkös (főleg kukoricából és babból álló) táplálék mellett érik el, számunkra szinte elképzelhetetlen. A Deutsche Ärzteblatt elővigyázatosságból a tarahumara táplálkozással egyáltalán nem foglalkozott. Másfelől megerősíti Kofrányinak, a Max Planck Táplálkozásélettani Intézet kutatójának az eredményeit a tisztán növényi fehérje biológiai értékét illetően. Eszerint a kukorica és a bab együtt szinte a legértékesebb fehérje.

A tarahumara indiánok napi fehérjefelvétele alig több mint 50 gramm tisztán növényi eredetű fehérje, és nyilvánvalóan a fölösleges fehérje – az anyagcsere-ökonómia jegyében – nem alakul át energianyerés céljából. A megfigyelt teljesítmények azonban Hood szerint óránként 720 kilokalóriát kívánnak meg, azaz több mint 10 000 kilokalóriát naponta!

De ami a legvonzóbb a tarahumara indiánokban, az az, hogy a legcsekélyebb késztetésük sincs az olimpiai játékokon való részvételre. Önmaguk számára teljesítenek. „Mit csinál a fa, amelyről elfeledkeznek? Virágzik.”

A felsorolt megfigyelések és elméletek természetesen csak a kezdetet jelentik. A kérdésnek bővebben utána kellene járni. Ez azonban sem a fogyasztói társadalom élettanának, sem az élelmiszeriparnak, se a vegyikonszerneknek nem áll érdekükben. Éppen ellenkezőleg. Az első indító lökésnek a WHO-tól kellene jönnie, vagy ha onnan nem, a vegetáriánusoktól.

No persze, mert csak és kizárólag a telítettség számít, a lánchosszúság és minden más nem :D

A kókuszzsírnál sajna nem tudok jobbat az olcsóbb zsiradékok közül, de azért a zsírbevitelem zömét egyéb telített és telítetlen zsírok adják :) A telítetlenek az egészségtelenebbek most nekem, mert akadályoznak a fogyásban, az élet néha ilyen.

De hagyjuk ezt a kérdést, igazából nem erről akartam regélni.

Már hogyne lett volna gyümölcs télen? Az alma- és a körtefajták között számos elég jól eláll... Gondolom, nem volt hű de nagy szerepe a táplálkozásban (sok embernél ma sem), de azért volt. S a gyümölcs nem kell az egészséges táplálkozáshoz. A téli nyers zöldségfogyasztásról már nincs adatom (lehetőség volt rá, de hogy mennyire éltek vele...?), a gyümölcsöket pedig valamiért régen is, ma is szeretik hőkezelni (almás sütik, befőttek, szószok, még a gyümölcslevesek is főttek általában, pedig azok annyira szuperek nyersen, eh).

Még szerencse, hogy nem vész el a hőkezeléssel sem minden vitamin, az érzékenyebbekből sem, különben sokan skorbutot kapnának, azt hiszem.