Szoktál küzdeni a saját korlátaid ellen?

Én arattam már néhány emlékezetes győzelmet saját magam felett, ahogy egyre nagyobb lettem, egyre több kajáról beláttam, hogy értelmetlen volt sokáig kerülni őket.

Van a munkahelyem közelében egy kis kifőzde. Naponta bejár egy pár, és hosszú olvasás, tanakodás, kérdezősködés után végül is mindig rántott húst kérnek, a többi gyanús nevűt nem ismerik, nem is nagyon merik kipróbálni, pedig van 30-40 étel a falon, a kínálatban... )) Egyébként felnőtt emberek.

Bevallom, még mindig maradt egy-két nehéz ellenfél, amivel még meg kellene birkóznom: padlizsán, cukkini, azután van valami nagyon rossz emlékű erdélyi paprika krém... hopp, igen, a töltött paprikából magát a paprikát, mármint azt a puha szétfőttet, na azt, nem bírnám... khmmm... hát bocsánat, ha meghagyom.

A pacalt én is gimnázium alatt tudtam csak befogadni, addig elképesztően undorítónak tartottam, de ez nyilván előítélet. Aztán a gimiben rászoktatam magam, először nem volt jó. Aztán egyre többet kóstolgattam, ma már gyalog elmennék érte a világ végére is! ))) Nem mindenhol csinálják jól ugyanis.

Egyébként nyilván ez valami jellembeli tulajdonság, az egyik típusú ember kimondja, hogy hülyék a szőke nők, vagy büdösek a négerek és akkor élete végéig keményen tartja is magát ehhez. Más meg nem törődik bele, hogy neki a 100%-ból mindig csak az a 30% jut, amire az oviban egyszer kimondta, hogy ehető. Addig küzd, amíg az asztal nagy része már neki is szól, nem csak másnak. Ok, és nyilván olyan is van, aki egyáltalán nem kíváncsi arra, amit nem ismer.