Egyedül vagyok vagy csak rossz helyen?

Harmincas férfi vagyok. Úgy érzem egyedül vagyok a világban. No nem felsőbbrendűség miatt vagy mert okosabbnak tartom magam. Sőt, átlagos embernek tartom magam mind kinézetre mind tudásra.

Vonzanak a művészetek, a különleges emberek, egyediség. Viszont nem jövök ki senkivel. A senkivel majdnem szó szerint értendő. A munkatársaim nem kedvelnek, nincs sok barátom és a legtöbb ember pár beszélgetés után kerüli a velem való kommunikációt. Nem értem mi a baj.

Vagyis lehet hogy értem csak nem világos teljesen.

Sok minden érdekel de ugyanakkor ezek a legtöbb embert nem érdeklik, vagy csak részben.

Nem érdekel a foci, a partik, az úgynevezett jó nők, a ragadós pop zenék, a mindenki által kedvelt block buster filmek, nem dohányzom, nem iszom és a drogok sem érdekelnek.

Viszont érdekelnek a küzdősportok, művészet, rengeteg féle zene, elvont filmek, szeretek dolgozni és új kihívásokat teljesíteni, befogadó vagyok az új dolgokra, tolerálom a másságokat, bele tudom képzelni magam mások helyzetébe és empatikus vagyok. Szeretek sétálni, kerékpározni vagy utazni, nyugalomban lenni.

Viszont a legtöbb helyzetben kívülálló vagyok mások számára. Nem fogadnak be, kigúnyolnak vagy kizárnak a kommunikációból. Ha beszélek közbevágnak és nem hagyják hogy befejezzem amit szeretnék.

Csak álmodni merek arról hogy egyszer olyan munkahelyem lesz ahol elfoagnak, megtanítanak rendesen és értékelik hogy komolyan veszem amit csinálok és szorgalmas vagyok.

Vagy találok olyan embereket akik hasonlóan éreznek vagy gondolkodnak mint én. De sajnos 33 év után kezdem feladni a reményt hogy ez lehetséges. Belefásulok és elhiszem hogy egyedül vagyok. A feleségem és az az 1-2 jóbarát támogat és megért, de ez csak néhány ember akikkel ritkán érintkezem.

Úgy gondolom hogy talán vannak odakint még olyanok mint én, csak nagyon elrejtve élnek.

Persze nem hibáztatom a többi embert, nekik más az életük, máshogy gondolkodnak, nekem ezzel nincs problémám. Nem vagyok jobb mint ők. Inkább irigylem őket hogy egymással jól kijönnek én pedig nem tudok.

Lehet hogy mentálisan van valami bajom, nem jól gondolkodok, vagy csak tényleg bolond vagyok ahogy sokan tartják csak épp nem veszem észre. Sokat gondolkodtam hogy logikusabb lenne meghalni, így nem okoznék sok bajt. Sokszor van konfliktusom az emberekkel mert nehezen tűröm ha igazságtalanok velem vagy másokkal.

Bajba kerülök ha őszinte vagyok és nyílt.

Félek hogy megöregszem és senkit nem érdekel majd mi van velem mert az emberek szerint kiállhatatlan vagyok.

Nincs kinek elmondjam ezeket mert mindig azzal jönnek hogy az igazi férfiak nem hisztiznek ilyeneken. Meg hogy másnak is vannak gondjai mégsem hisztiznek.

Nem akarok hisztizni, de nincs rendben az ahogy most élek. Távolinak tűnnek a barátok, az emberek, egy munkahely ahol megbecsülnek ha szorgalmas és hűséges vagyok.

Tudom hogy sok ember vágyik jobbra de sosem kapja meg, igazságtalanság mindenkivel történik nem csak velem.

De nem tudom mit csináljak.

Angliában kezdtem új életet, de 7 év után itt sem érzem jól magam. Nem találom a helyem. Vissza vágyom Magyarországra de mindenki lebeszélni akar hogy itt kint jobb az élet. Pedig itt is sok a gond, a legtöbb magyar itt sem él olyan jól mint sokan gondolják.

Lehet negatív vagyok, de így érzek.

Mondjátok el mit tennétek a helyemben.

Kérdezzetek nyugodtan.

Köszönöm hogy elolvastátok.