Alapvetően miért irigyek az emberek?

Igényünk van arra, hogy mindig tiszta és rendezett lakásba érjünk haza, ezért sosem hagyunk szét semmit. Van egy rumli szobánk (gardrób, dolgozó, teregetős, mindenes), ami már csak a funkciójából adódóan is általában kupisabb, de egyébként a lakás többi része mindig rendben van. Van egy macskánk is, már csak miatta is mindennap körbemegy a robotporszívó.

Egyébként modern bútoraink vannak, modern az elrendezés, a polcokon csak egy-két dísztárgy van. Szeretünk ebben a környezetben élni.

Viszonylag gyakran látunk vendégül barátokat és a szomszédaink közül is sokat már annak mondhatunk. Átjáróház vagyunk, amivel nincs gond, de állandó megjegyzéseket kapunk, hogy rendmániás vagyok, hogy nálunk mindig minden "patika", hogy néha jól áll a lakásnak a rendetlenség, hogy úristen mennyit takaríthatok én és amúgyis mennyire kulákok vagyunk, amiért ilyen lakásban élünk. Olyan, mintha kezdenének velünk versengeni. Direkt úgy újítanak fel, hogy jobb legyen, próbál odaszúrni, jobbat, szebbet venni annál, ami nekünk van és őszintén nem értem... Sosem kérkedtünk azzal, amink van és nem is irigykedtünk senkire. Együtt örülök velük a jobbnak, a szebbnek is és tudok örülni a miénknek így is, hiszen az utolsó szögért is mi dolgoztunk meg, ami a fali képet tartja.

Mindezek mellett mi féltjük a berendezéseinket. Igenis csúnyán fogok nézni arra, aki cipőben áll meg a hosszú szőrű szőnyegünkön a nappaliban és arra is, aki a virágaim levelét csipkedi a kanapén ülve, ahogy arra is, aki leteszi a zsíros evőeszközt a fehér bútorra (mert 3-at kéne lépni a mosogatóig). Emiatt én lennék tisztaságmániás, beteges?

Komolyan nem értem mire jó ez és már legszívesebben ki sem nyitnám az ajtót ha a károgók érkeznek, vagy felvilágosítanám őket a takarítási szokásaimról, hátha meglepődnének. Hogyan lehet egyáltalán az emberi irigységet kezelni, ha az ember nem csak tűri és nyeli a szurkálódásokat?