Szívesen ismerkednék, barátkoznék, de nem megy a kezdeményezés, szorongok és félek ha nyitni kell. Hogyan tudnám legyőzni, javítani a helyzeten?

3-4 éve sokkal rosszabb helyzetben voltam ebből a szempontból, de sikerült egy szintre felhúznom magam. Az okai nem fontosak, gyerekként szimplán rengeteg rossz élményem van (beleértve a családot) és nehéz a jót elképzelni. Haverjaim ritkán voltak, azokat a kapcsolatokat nem is vettem komolyan, nem törődtem velük. Néhány barátommal éreztem jól magam, akiket suli óta ismertem és nagyon szoros kapcsolatban álltam velük (erős bizalmi viszonnyal), de különböző okok miatt az elmúlt 2-3 évben szép lassan eltávolodtunk (külföldre költöztek, családjuk lett, stb.).

Mostanában még jobban erőltetem az eljárkálást, de annál tovább nem tudok jutni, hogy az adott helyen elvagyok magammal. Ha nekem kellene nyitnom, melankólikus leszek, teljesen belassulok, lassan reagálok. Ilyen csak ebben az esetben van, ha más nyit felém, sosem, és az eddigi baráti kapcsolataimnál sem volt semmi hasonló - sőt, velük nagyon nyitott voltam érthető módon. Szóval magamtól nem merek nyitni - ha valaki odajön és megszólít, akkor viszont szívesen dumálgatok és jól elvagyunk. Ennek ellenére persze magamról nehéz beszélni. Olyanok járnak a fejemben, hogy nem hiába vannak társaságban, egy vadidegen csak belezavarna az estéjükbe/programjukba, vagy hogy valami hülyeséget csinálnék és az elég kínos lenne. Vagy ha nem csinálnék semmi hülyeséget, csak maga a helyzet lenne kínos, mondjuk nem jönnének fel értelmes témák/nem tudnék bekapcsolódni a társalgásba/nem tudnám irányítani a beszélgetést, ha arra lenne szükség. Tudom hatalmas hülyeségek, de ezek ugranak be.

Átlagos ember vagyok, reaktív személyiséggel (nem szeretek a középpontban lenni, de egy középpontban szerepelni szeretőt nagyon jól kiegészítek). Olyan helyekre járok, ahol tudom, hogy nagyjából hasonló stílusú személyek vannak. Igazából a kérdés az, hogy hogyan meríthetnék bátorságot a nyitáshoz. Hogy tudnám áttörni azokat a gondolatokat, amik blokkolnak. Az önbizalmam nyilván nem verdesi az eget, de okésnak érzem, nem gondolom hogy ebből fakadnának a gondjaim. Inkább a szégyen, a kínosság és a lepattintás gondolata az, ami túlságosan megrémít. 25 vagyok, túl akarok ezen lépni.