Húszévesek, akik otthon élnek, nektek is el kell kéretőzni, ha el akartok menni valahova?

Azért érdekes, hogy ha baj van, akkor nem is gondol az "elmentem" bejelentő típusú fiatal arra, hogy a szülőnek (gondviselőnek, aggódó felnőttnek, stb) jó lenne tudnia, hogy hol keressen?

Mert azt, hogy kivel mit csinálsz, nem kell elmondani, de azt illene, hogy hova mész (és kivel).

Az ilyen "sepuszisepá" elmenőket soha nem értettem. Annyira felnőtt, hogy már magának éli világát, de magát meg nem tudja eltartani?

Ha egyedül élsz, akkor nem kell beszámolni senkinek, de amíg van aggódó akárkid otthon, ILLIK (ha szereted, és fontos az aggódása irántad) elmondani, hogy hova mész.

Ez a tisztelet jele...

27F

Én a felnőtt gyerekeimtől is elkéretőzöm. Mert közösség vagyunk, együtt élünk, a család. Hátha van valami, és szükségük lenne rám pont akkor. Vagy valamire onnan, ahova megyek. Vagy szívesen jönne valaki velem. Akármi lehet.

DE ez nem csak a pillanatra vonatkozik, hanem előre programtervezésre is.

És nem utolsó sorban, hogy tudják, hogy hol vagyok, merre keressenek, ha az előre becsült időben nem vagyok otthon. Hogy neadjisten mit mondjanak a rendőrségnek, ha valami történik.

Családapaként én is "elkéretőzöm" :-)

Természetesen, azt tehetek, amit akarok, de számomra is jóleső érzés, ha tudom hol, merre járnak családtagjaim. Én is mindig megbeszélem nejemmel, gyerekeimmel, mi a napi, másnapi programunk. Összeegyeztetjük, ki mikor ér rá, ki mikor merre jár. Ha lehet, akkor együtt megyünk, indulunk reggel, ha egymás közelében járunk, akkor összetalálkozunk és együtt ebédelünk, együtt jövünk haza. Pl. vásárolni nagyon szeretünk együtt! Amikor tehetjük összehangoljuk, mikor menjünk.

Tizenéves gyerekeinkkel élünk együtt, a huszonévesek külön élnek, de sok esetben elmesélik merre jártak, mit csináltak. Ha elutaznak, akkor elmondják, mikor, hová, merre. Szüleim idősek, maguk élnek, de sokszor elmeséljük nekik is, mikor mit csináltunk. Telefonon, videocseten is szoktunk beszélgetni. (az idősekkel is) Természetesen, amikor tehetjük személyesen. Olykor a leghétköznapibb dolgainkról is beszélgetünk. Mit vettünk, mit láttunk, kivel találkoztunk, stb.

A tizenévesek sokszor megkérdik, elmehetnek-e, lemehetnek-e, vehetnek-e ezt-azt, de ritkán van, hogy nemet mondanánk. Önállónak neveltük őket, így megállják a helyüket az életben, nem kell mellettük állnunk minden apróságért. Megbízunk bennük, és nem alaptalanul. Fokozatosan váltak önállóvá, mindig a koruknak megfelelő hosszúságra eresztettük a láthatatlan pórázt. Iskola, zeneiskola, előképző szakkőr, edzés. Mind maguk mennek, ahogy nekik jól esik, illetve, amikor kell. De ha valami miatt eltérne a programjuk, jelzik nekünk. Ahogy mi is nekik!

Mi ezt hívjuk családnak!

47 apuka