Letezik olyan, hogy egy embert nem erdekli, ha egy nagyon jo baratja meghalt?

Nem, nem létezik. Éppen az ilyen embereknek van a legnagyobb támogatásra szükségük.

Az én apukám nyáron halt meg, 13 éves koromban. Mindig is ő volt a példaképem, apás voltam, rajongtam érte... Lány létemre soha egy könnyet sem ejtettem, az iskolában nem hitték el nekem, hogy mi történt, mert "pozitív" irányba változott a viselkedésem, elkezdtem beszélni órákon, görcsösen ragaszkodtam a barátaimhoz... csak éppen azt nme látta senki, hogy lelkileg taccsra voltam vágva.

Az osztálytársam, aki éveken át minden alkalommal zokgoni kezdett, amikor valakinek szóba került az anyukája - neki is meghalt szegénynek -, teljesen rendbejött, teljes életet élt - él. Rajtam lassan, de egyre inkább elhatalmasodott a depresszió, leamortizálódtak a kapcsolataim, vezéregyéniségből magányos farkassá váltam, nemsokára brutális agórafóbiám alakult ki, roncs lettem, amiből 15 év alatt sem sikerült kilábalnom még. Még mindig fáj, hogy apu ilyen korán elment és nem láthatta a nagy pillanataimat.

Na, a környezetem ebből a folyamatból csak annyit látott, hogy nem érdekelt apukám halála, nem érdekelt semmi, egy flegma és bunkó kamasszá váltam aki mindenkit "lenéz" és most meg szimulálok, hogy ne kelljen dolgoznom. A saját családom soha nem vitt pszichiáterhez, a tanáraim leszarták az állapotom, a férjem rángatott életemben először el és még akkor sem akarta senki elhinni a szakvéleményt.

Köszi mindenkinek :D