Nagyon sok ideje magányos vagyok, mit tegyek?

17 éves lány vagyok és sok haverom van... általános iskolában eléggé ki voltam közösítve, de próbáltam magamon változtatni, amin tudtam. Bekerültem középsuliba, most 11es vagyok. Volt egy barátnőm, azaz egy hármas barátság ahol a legvégén én kerültem ki... 15 éves voltam, amikor megismertem egy srácot, az első "igazi szerelmemet" és miatta sajnos nagyon sok mindenkit elhanyagoltam, de már nagyon megbántam, már szakítottunk. Na szóval vissza térve erre a "barátnőre" sokat veszekedtünk, főleg az exem miatt is, pedig és tényleg próbáltam mindenkire időt szakítani. Az exem és az ő mostani barátja haverok, és így ő akkor is tartotta a kapcsolatot az exemmel, amikor én már nem jártam vele. Osztálytársak vagyunk. Tudta, hogy alapvetően egy szilárd, határozott ember vagyok de az exemmel az utolsó egy hónap rettentő volt. 1 év 3 hónapot voltunk együtt és az egész kapcsolatunk tönkrement a féltékenysége miatt és az én meggondolatlanságom miatt. A lány akkor rugott belém amikor a legszarabb helyzetbe voltam, ezt sose tudom neki megbocsájtani, mert én akármilyen szarban voltunk, összeveszve vagy nem, mindig kiálltam mellette. Azóta is osztálytársak vagyunk, túlléptem az exemen, most próbál jópofizni velem, de azóta úgy érzem zűrzavar az életem.

Nekem előtte is voltam "legjobb barátaim" de a legtöbbel vagy vége lett mert egyszerűen nem írt már többé és én se neki, vagy volt olyan is amikor leszart egy srác miatt. Van ú barátom, szeretem őt, de mégis hiányolok egy embert az életemből. egy igaz barátot... úgy érzem nincs senki akire a barátomon kvül számíthatok, és ez nekem nem elég. én mindent megteszek szeretnék új barátokat szerezni, próbálom elérni hogy a haverjaim bízzanak bennem, de nem megy. Úgy érzem senki se figyel rám. Senkinek se számítok.

Nem rég kiderült hogy depressziós is vagyok (ebbe családi háttér is benne van) és csak tavasztól tudok járni pszichológushoz (ha egyáltalán fogok járni) mert most családterápiára járunk és mellette nem járhatok sehova. Egyre magányosabban érzem magam, senki se veszi észre rajtam ha szomorú vagyok, azon is gondolkoztam talán én vártok el túl sokat az emberektől? Ha lenne egy lány aki ott lenne nekem mindig, én mindent megtennék érte mint legjobb barátnő, nem hanyagolnám el a kapcsolataim miatt, de nem jön senki. Úgy mondd mindenkinek megvan a maga barátja, csak nekem nincs. Mit tegyek?