Volt már valaki úgy, hogy azt érezte egyedül van, és hogy nem szereti senki?

Legyél a suliba is közvetlen,beszélgess ismerkedj.

Ne különcködj ha látják rajtad hogy különcködsz egyértelmű hogy ők sem nyitnak feléd.

Ameddig suliba jártam jó volt, volt pár ember, akivel jó viszonyba voltam. Suli után teljesen egymagam vagyok, se barát, se partnerem, csak én vagyok, ami néha rossz, főleg a párkapcs. hiány(hiába próbálkoztam)ami rossz.

Engem a külsőm miatt nem kedvelnek aki nem ismer, aki ismer az normálisnak tart, nem antiszociális, bunkónak, befelé fordulónak. De viszont párkapcsolatig sose jutottam el, mert csak a külsőmet nézik, arról nem tehetek(senki), persze nem vagyok és sose voltam igénytelen, trampli.

Igen, így vagyok vele elég régóta.

Nem igazán érdekel, és meg is szoktam.

Tudom hogy szeretnek, mégsem érzem. Olyan mintha a "szeretet" nem is létezne, csak egy szó, amit arra használnak hogyha valakit kedvel valaki, de semmi érzelmet nem tudok ehhez kapcsolni.

"Hogyan tudnám elérni, hogy kedveljenek?"

Miért fontos, hogy bárki is MEGkedveljen téged, csak mert te láttatsz valamit, magyarán becsapod őt?

(Baszásért esetleg lehet ilyet csinálni egy szintig, főleg egy férfinak, mivel biológiai szükséglete -a szeretkezés az más!! az még jobb-, de most megkedvelésről beszélgetünk.)

Számomra pl érdekesebb, ha spontán megszeret engem valaki, attól, amilyen vagyok. Én is attól szeretek meg valakit, ha önmagát adja, bár ez önmagában nem garancia, ám de előfeltétel lehet.

Az az én dolgom, hogyan, mikor és miért fejlődöm, attól nem függ semmiféle barátkozási, párkapcsolati vágyam.