Lelkileg árva volnék?

Nagyon kivagyok. A szüleim nem egyszerű esetek. Nem rosszindulatúak, de néha úgy érzem, hogy néha miattuk eléggé ingadozó a lelkiállapotom. A lelkemet nem érdemes kiönteni nekik. Régebben anyának gyakran elmondtam, hogy mi az ami bánt, de annak mindig az lett a vége, hogy ordibálva a hibáimat sorolta fel én pedig a szobámba menekültem erre 5 percenként benyitott a szobámba és mondta a magáét. Ami meg az apámat illeti, neki sose öntöttem ki a lelkemet. Nem tudom, hogy miért, de amióta csak az eszemet tudom, sose szerettem őt. Ha bele gondolok az anyámat se.

Emellett egyfolytában egy sugallat gyötör kb. 7 éve. Maga a mondat az, hogy "Haza akarok menni!". Ha tehetném mantrázgatnám magamnak, de inkább elfojtom. Néha akaratom ellenére kicsúszik a számon és általában akkor szoktam ezt mondani, ha otthon vagyok. Ha ilyen van velem, gyakran sóhajtva kinézek az ablakon és minél hamarabb kiszúrom a látképből a számomra legimpresszívebb dolgot és elképzelem, hogy vajon mi lehet mögötte vagy azon túl, ezután pedig egy furcsa érzés fog meg. Olyan mintha kiszökkenne egy pillanatra a lelkem és fénysebességgel az általam kiszúrt dolog mögé megy, hogy megnézze mi van ott, addig az elmém itt várja a testemben, majd minden újra a régi. Maga ez a röpke pillanat egy ilyen sóhajtva kifejezett vágyakozás lenne. A végén pedig mindig az van, hogy rezignáltam fogom fel az adott helyzetet. A lényeg az, hogy NAGYON ROSSZ.

De ma eddigieknél is túlment a határon. Gondolatban egy általam kitalált személynek öntöttem ki a lelkemet. Maga egy filmjelenetnek is elmehetett volna. Az általam kitalált személy és én hanyatt vágódva helyezkedtünk el a padlón és ittunk. Eleinte egymást nevettettük, majd nem bírtam uralkodni magamon elmondtam neki, hogy mi bánt s közben fölültem és tovább fokoztam a lelki állapotomat. A valóságban pedig a kanapén feküdtem közben maga a jelenetet elképzeltem, majd a gondolatomban történő kiborulásom párhuzamosan igazodott a valóságéhoz. Fölültem és mondtam a magamét suttogva és közben sírtam.