Mit tegyek, hogy ne lássam a világot ennyire ocsmánynak?

Félek az emberektől. A velem egykorú nőtársaimtól. Ha kedves, ha mosolyog, ha barátkozik, tartom a távolságot. Mindig attól tartok, hogy addig kedves, amíg az útjába nem kerülök valamilyen téren. Szinte el sem tudom képzelni, hogy valaki mint embert tiszteljen egy másikat, akkor is, ha valamiben riválisok. Filmekből, pletykákból csak azt tanultam, hogy ha két nő egymás útjába kerül, akkor megszűnik az emberi tisztelet. A férfiaktól is félek. Félek, hogy megaláznak, ha nem felelek meg az elvárásoknak. Félek, hogy a puszta kedvességemet nyomulásnak tekintenék és kiviccelnék, mint ahogy a kamaszok szokták, pedig a kamasz kort már rég elhagytam. Szenvedélyesen szeretem a legendákat és a meséket, amiben a rivális szamurájok még a csata hevében is tisztelik egymást és nem köpködnek egymásra gúny szavakat. Persze ez csak mese, a középkor sem így nézett ki, csak az idő kiszínezte a történeteket. De olyan jó lenne ha valóság lenne. Tényleg ilyen ocsmány ma minden ember? Vagy én látom mindenben és mindenkiben csak a rosszat? Legszívesebben a Holdig futnék. Úgy érzem mindenki bántani akar.