Miért gúnyolják, nevetik ki, vagy szólják meg sokan a testi rendellenességgel élő embereket?

Én épp az ellenkezőjétől szenvedtem gimiben: elég súlyos csont és egyéb orthopéd problémáim voltak, de látszani nem látszott, így folyton cs-szegettek, hogy biztos csak lógok tesiről stb. (Gyógytornára jártam.) Orthopéd cipőt hordtam, ami nagyon drága volt, kinevettek, hogy 1000 Ft-ot nem adtak volna érte. Az emberek gonoszak. Most az egyetemen van egy tanárunk, akinek valami nagyon súlyos genetikai eltorzulása van (rövidek a kezei, furcsa a feje, furcsa a nyaka, a járása, a fél fején nő csak haj, rendellenesen mozog a csuklója, általában ül, mikor előadást tart), aztán egy kifejezetten értelmesen ember. Na, aki majd egyszer ilyen szituációba kerül, befogja. Nem lehet amúgy mit csinálni velük, még az okos(nak hitt) emberek is ilyenek. Állítólag Berzsenyi azzal vágott vissza Kölcseynek az irodalmi kritikáira, hogy Kölcseynek csak fél szeme van, és ez milyen gáz. Akkor tiniktől mit vársz?

*értelmes

De aki irodalmat hallgat az egyetemen, ismerhetné legalább Tolsztojt. Na, ha ismeré, akkor azt is tudná milyenek az emberek.

Mert az emberek annyira bunkók,és nem tudják megállni,hogy ne hagyják szó nélkül/ne nevessék ki/ne piszkálják azt aki egy kicsit is más :( ..

Azt nem mondtam, hogy ilyen nem lehetséges... Velem is előfordult ilyen régebben, meg az általános iskolában elejétől a végéig folyamatosan piszkáltak, nyolcadikban már mindenkinek szinte volt barátnője, csak nekem nem stb. Engem akkor még jócskán cikiztek szinte minden miatt, beleértve a fejlődési rendellenességemet is. (Gimnáziumban hasonló gondjaim sohasem voltak. Soha nem bántott senki, mindenki, az osztálytársaktól kezdve a tanárokig rendes és barátságos volt, teljesen úgy kezeltek mint akárki mást, a lányok is.) Mostanában, már vagy tíz éve egyáltalán nem fordul elő, pedig Budapesten lakom, annak is pont a legforgalmasabb részén, ahol kismillió vadidegen ember megfordul naponta. Jó–jó, megnéznek az emberek, de egészségükre váljék! Különben kit nem néznek meg, mindenkit megnéznek! Azt, hogy bárki is beszólna, én már nem is tudom mióta, nagyon rég óta nem tapasztalom. Ettől persze másokkal még előfordulhat, és akivel előfordul, azzal együtt is tudok érezni. Ez most tök más, de eszembe jutott valami: van egy lány, akivel szoktam néha, elég ritkán találkozni az utcán. Eszméletlenül szép, tényleg olyan, akire mindenki azt mondaná, hogy gyönyörű nő. Hihetetlenül jól néz ki, gyönyörű haja van, álomszép szemei, el sem lehet mondani mennyire tökéletes alakja stb. Emellett mindig ad magára, ápolt, a ruhatára is ízlésesen, harmonikusan van összeválogatva. Egyszer megállt előttem a villamoson és elkezdett direktben rám mosolyogni, én meg sehogyan sem értettem a dolgot, miért pont én kellek Neki, én, akivel még egy középszerűnél rosszabbnak mondható nő is vonakodik még csak szóbaállni is. Aztán mielőtt leszállt volna, kivette a zsebéből a kezét és felemelte pontosan az arcom elé. Akkor láthattam, hogy az egyik ujja, talán pont a középső hiányzik. Levágta szegénynek valami gép vagy nem is volt egyáltalán soha sem, ezt nem tudom... Szóval ezt csak azért mondtam el, hogy lássátok az Ő példáján, hogy nem mindig a problémákra, hiányosságokra, sérülésekre kell koncentrálni. A történetben szereplő lány elhatározta, hogy Ő a fogyatékosságának ellenére annyira döbbenetesen jó nő lesz, aki után minden pasi megfordul az utcán és ez sikerült is Neki! Én utána fordultam... Azért sikerült, mert ki tudta magában kapcsolni a belső hangosbeszélőt, ami állandóan a hibáira, hiányosságaira emlékeztette. De visszatérve ezen kis kitérő után az eredeti kerékvágásba: Velem úgy volt, hogy annak az időnek a háromnegyed részt, amennyit eddig leéltem (kicsivel több mint harminc év) az életemből, legfőképpen bizonyítékok keresésével töltöttem. Állandóan bizonyítékokat kerestem arra, hogy az emberek igenis "gonoszak" és találtam is ilyet nem is keveset. Ha éppen kukac volt abban az almában amit ettem, azzal is azt bizonyítottam, hogy az emberek gyűlölnek engem – mert a zöldséges kifejezetten, direkt nekem tartogatta a legkukacosabb almákat. Aztán egy hosszú kapcsolat és egy szakítás után nagyon sokáig teljesen egyedül voltam. Nem maradtak más barátaim mint a könyvek, pár év alatt többszáz könyvet elolvastam a klasszikus világirodalomtól kezdve a társadalomtudományi szakkönyvekig bezárólag. Egyszer csak úgy éreztem el kell gondolkodjak valamin. Nem valami kényszer volt ez, hanem inkább váratlanul jött, de mégis jól eső felismerés. Mi van akkor, ha igazából nem is a világ gyűlöl engem, hanem én gyűlölöm a világot csak ezt eddig valamiért nem veszem észre??? Akkor azt mondtam rendben van, tegyük egy kísérletet, ennyit mindenképpen megér, sem pénzbe, sem semmi másba nem kerül. Úgy döntöttem onnantól kezdve nem arra keresek majd állandóan bizonyítékokat, hogy az emberek mennyire rosszak, hanem pontosan az ellenkezőjére. És egy idő után rájöttem, hogy az emberek jóindulata pontosan ugyanannyira alátámasztható, mint az, hogy a végletekig rosszindulatúak lennének. A mérleg nyelve pontosan középen imbolyog. Tényleg vannak bunkók, alpáriak is, de a többség egyáltalán nem ilyen. Egyszer, amikor nagyon siettem a munkahelyemre, mert késve tudtam csak elindulni otthonról, gyorsan keresztülvágtattam az Árkád nevű budapesti bevásálóközpont legalsó szintjén. Ebédelni már nem maradt időm, hanem vettem ott egy pékségben valami becsomagolt szendvicset, hozzá talán valami kakaós italt, már nem is tudom... Rohantam mint akit besóztak, alig hagytam még el a pékséget, a szendvics máris kiesett a zsebéből, észre sem vettem. Egy meglett úr azonban felkapta és utánam szaladt. Utánam hozta és odaadta az elkallódott szendvicset aminek nagyon örültem. Pár percre rá, ki sem értem még az üzletközpontból, a sálamat hagytam el. De egy fiatal lány azonnal észre vette és gondolkodás nélkül lehajolt érte. –Bocsi, elvesztetted a sáladat! –mondta és mosolygott. Aztán pont a kijáratnál kiborult a laptoptáskámból egy rakás papír, szétszóródott pont a két ajtó között. Már nem is emlékszem, de öt vagy hat ember azonnal lehajolt és segítettek összeszedni... Még a kigyúrt kopasz is, akit ha csak úgy szembe jön velem, majdnem biztosan bűnözőnek néztem volna. Ez már vagy két éve volt, de azóta teljesen máshogy gondolkodok önmagamról, az emberekről és a világról is. A legrosszabb az, ha éveken keresztül olyasmit hitetünk el magunkkal, ami egyáltalán nem igaz. Ez az, amivel a legjobban árthatunk saját magunkkal. A negatív önáltatás nem más, mint a poklok poklára vezető leglejtősebb, legsebesebb út. Nem szabad elhinni mindazt amit a rossz hangok sugallanak mert az aztán tényleg csalfaság! :-) Nyitottnak kell lenni az emberek irányba még akkor is, ha némelyek ostobák, leköpnek vagy beszólogatnak; különben annak sem adunk esélyt, aki a hülyék között egyébként normálisan szeretne viszonyulni hozzánk. Én is ismertem olyan professzort, akinek minden második mondata az volt, hogy az emberek ilyenek meg olyanok. Akkoriban még nem volt ismeretes a gyűlöletbeszéd fogalma, de anélkül is simán bekasznizhatták volna a palit. Szívből gyűlölte az embereket és a világot pincétől padlásig, talán csak az illemhelyen volt képes igazán jól érzini magát, azt meg soha senki nem látta... Én mindenkinek azt mondanám: ne másokkal foglalkozzatok, hanem addig inkább csakis önmagatokkal, ameddig meg nem tanultátok elfogadni és szeretni saját magatokat úgy ahogyan vagytok. Utána jöhetnek a többiek... De akkor is nem úgy, hogy meg kell váltani a világot a magunk könnyebb boldogulásának érdekében (ez lehetetlen, eddig még tudtommal csak prófétáknak sikerült), hanem meg kell tanulni megérteni, értelmezni a környezetünket és mindazt ami körülöttünk történik. Mi miért van, mi mitől függ stb. Nem a világot kell megváltani, hanem egyszerűen hagyni, hogy a világ válhasson meg bennünket. Ennyire egyszerű. :-)

Változtasd meg a gondolkodásodat önmagamról és másokról, röviden ennyi. Ugyanezt írtam le az előbb, csak kicsit hosszabban.

Beszólni nem a járókelők szoktak, hanem akikkel hosszabban együtt van az ember.