Megéri megkímélni valakit magunktól úgy, hogy közben mi “szenvedünk”?

Összebarátkoztam egy FB csoportban egy nővel, aki házas volt. Nagyjából egy hónapig beszélgettünk, mikor személyes találkozóra is sor került. Akkor fasírtban volt a férjével, én meg pont akkor elkezdtem többet érezni iránta, amire többször is célozgattam, de ő csak baráti kapcsolatot szeretett volna velem. Ahogy teltek a hónapok, egyre "félreérthetőbb" célzásokat tettem, majd egy alkalommal átléptem egy olyan határt, amit csak nagyon nehezen tudott tolerálni, de végül úgy volt, hogy megbocsát. Én viszont feleslegesen tovább lovagoltam a dolgon és ezzel mindent elrontottam. Végül bocsánatot kértem, amit nem fogadott el és végleg megszakította velem a kapcsolatot. Ez még augusztus közepén volt, de azóta is padlón vagyok, mert nagyon sokat jelentett nekem ez a kapcsolat. Ha magamban tartom a dolgokat, amit legutoljára írtam neki, még mindig barátok lennénk.

Ez hasonló, az én helyzetemhez, mivel ebből te mindenképp szarul jössz ki: ha elmondod, megszakíthatja veled a kapcsolatot, ha meg nem mondod el, akkor örlődsz. Ez nem egy ideális kapcsolat.

Mivel én még azóta is szerelmes vagyok belé, mióta megszakadt a kapcsolatunk, csak szenvedek, mert tudom, hogy ebből már semmi nem lesz. Ha barátok maradtunk volna, akkor meg azért szenvednék, mert egy olyan nővel beszélgetek, aki soha nem lehet a párom, pedig én azt szeretném. Mindenképp szar! Ilyen vonzalmat senki iránt nem éreztem még.

Szerelmes vagy belé?

Nem rosszból írom, de így nehéz segíteni, ha konkrétumot nem írsz.