Kinek hogyan sikerült azt feldolgoznia ha egy közeli hozzátartozója meghalt?

A sokk és gyász után már reálisabban nézve én úgy vagyok vele hogy ugyse hiányzok nekik.

Akik meghaltak hozzátartozóim azok az életben is elvoltak valahogy nélkülem. Vannak persze szép örök emlékek meg rosszak is. De soha nem volt mély kötődések ezek.

Sokat jelent, hogy kivel él az ember ki az aki az élete vagy mindennapjai része, vagy épp távolabb van, vagy kapcsolat is alig van es az is inkább gyerekkori csak, tehát régmúlt.

Abban a tudatban vagyok ha feltámadna vagy élne se rohanna megölelni engem vagy akármi.

Ez a rudatom nem változik azzal sem, hogy meghalt. Egy kis pont voltam nekik.

Ja es ha attol függ a sokk gyász vagy szeretet hpgy kivelsz él meg ki a távoli rokon, és fájóbb azt elveszíteni aki minden nap veled volt, akkor ezt logikailag nézve ha felcserélnénk a kettőt, akkor a másik elvesztése fájna jobban ha az élt volna veled.

Fura ez a kötődésben vagy szeretben vagy gyászfájdalomban hogy csak azért nehezebb vki elvesztése mert veled élt, és kevésbé annak elvesztése aki nem.

Érdekes a kötődés szeretet meg fájdalom is.

1

Nekem idővel egyre jobban fáj.

Sajnos nálam nem igaz, hogy az idő enyhíti a fájdalmat.

Örök hiány van csak.

A kezdetekben nagyon zavart, ha mások arra használták ki ezt a helyzetet, hogy elmeséljék, hogy milyen konfliktusaik vannak a saját rokonukkal vagy elkezdjenek bőgni a saját rokonuk halála miatt. Bunkón hangzik, tudom, de nekem ez sok volt.

Volt pár ember, akikkel tudtam beszélni, meghallgattak, ez adott némi támaszt.

A többieket illetően hamar megtanultam, hogy az emberek 99 százaléka leszarja. Volt akivel egy találkozót nem tudtam megbeszélni amikor a gyász alatt egy gyenge időszakomban kellett volna.

Talán az volt a legnehezebb, hogy a bűntudat emésztett, mert beteg volt és nem voltam úgy mellette ahogy akarta, mert FÉLTEM, igen féltem, meg a félelem, hogy mi lesz nélküle.

6

Igen, ez jellemző az emberek többségére.

Én is azt tapasztaltam, hogy mikor kiegyensúlyozott, boldog vagyok, csak úgy tapadnak rám, de ha ne adj ég én kicsit is megzuhanok, bánatom, nehézségem adódik, amiben jólesne a segítségük, min annyi, hogy együttérzően meghallgatnak, hát az már nem pálya nekik.

Volt jópár ilyen "jóbarát" az életemben.

Főleg férfiak.