Mi az első szociális élményed, amire emlékszel?

Óvodai. Alvásnál a radiátor mellett volt az ágyam ami elött apácarács volt. Az egyik résbe bedugtam a kezemet, de nem tudtam visszahúzni. Alig tudták kiszedni a kezemet. Attól féltem, hogy levágják a kezemet.:)

Amolyan szántóföldi munkán voltunk, ültem egy felfordított kosáron és inni akartam a rózsaszín műanyag bögrémből, de észrevettem, hogy hangyák másztak bele az édes gyümölcslé maradékára. 3 körül lehettem a család szerint.

Ovi. Első nap körülnéztem és megkérdeztem apámat, hogy ez most komoly, ezekkel leszek összezárva, ahelyett hogy otthon lehetnék ahol nincs zaj? Rettentő kiábrándító volt, azt hiszem, ez volt az első kiábrándultság érzésem is egyben.

#5 Nekem is hasonló érzés volt. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a többi gyerekkel. Énekes körjatékokat kellett játszani, én meg azt se tudtam, hol vagyok, mit és miért kell csinálnom. Mindig ki akartam szabadulni és néztem a kerítés rácsain túli világot. Utólag visszagondolva mikor megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, akkor mindig arra gondoltam, hogy szabad felnőtt. Persze akkor még nem értettem, csak éreztem.

#6. Ja nekem is. Ráadásul engem 4 évesen írattak be, a koromhoz képest értelmes voltam, pl. már olvastam. Azelőtt nem igazán voltam gyerektársaságban, voltak unokatesóim de iskolások és velük lehetett jókat beszélgetni. A sok velem egykorú, visítva rohangáló gyerekre nem voltam felkészülve. Plusz imádkozni kellett, pedig maga az ovi sima állami intézmény volt de kaja előtt-után és az alvás előtt mindig volt ima. Rögtön az első nap lecsesztek, hogy mi az, hogy nem tudok imádkozni. Szóltak is apámnak amikor jött értem, de ő sem értette, hogy miért kellene tudnom imádkozni oviban, főleg hogy ateisták voltunk. Az imákat megtanultam de valahogy taszított a dolog az elejétől fogva így csak suttogtam ha a közelben volt egy óvónő, ha meg nem, akkor tátogtam.