Az igaz, hogy a ,,nehéz" helyzetek közelebb hozzák egymáshoz az embereket?

Szerintem egyértelműen. Éppen ezért szerveznek (munkahelyi, iskolai, sport...) csapatépítőket olyan helyekre, mint “szabaduló szoba”, paintballozás stb. :) Akár veszély-, akár versenyhelyzetben vannak az emberek egymásra utalva, ez mindenképp csapatépítő hatású.

De ezt számos tök hétköznapi helyzetben is észrevettem már. Pl. amikor az iskolában egyáltalán nem számíthattunk az osztályfőnökünkre, és állandóan magunkra/egymásra voltunk utalva, nagyon durván megerősödött az osztályközösség - fokozottan akkor, amikor más osztályok ellen kellett versenyeznünk, vagy pl. osztálykirándultunk a világ végén, ahol senki másra nem számíthattunk, csak egymásra.

A sportcsapatomban is mindig klikkesedés volt, de miután elment az edző úgy, hogy közben mindenkit megbántott, hirtelen mindenki tök jóban lett egymással, és egymásnak sírtunk, hogy ki miért haragszik az edzőre. :D

(Ugyanitt: a közös ellenség is összehozza az embereket. :D)

Ez valódi veszélyhelyzetekre még inkább igaz szerintem, szintén sokat gondolkodom ezen, de inkább csak filmekben láttam hasonlót.

Természetesen igaz. Az egymásra utaltság nagy barátkovács. Ha utánaolvasol, a klasszikus férfibarátság (megjegyzem, manapság már kevés az ilyen) azért olyan erős, mert az őskorban a férfiak vadásztak, idegen hordákkal hadakoztak, stb. Nem volt nekik mindegy, hogy a mellettük kuksoló torzonborz alak megvédi a seggüket, ha bajba kerülnek, vagy csak a saját irháját menti. Sajnos ma, az elsilányult emberi kapcsolatok korában legfeljebb a tűzoltók, vagy a kommandósok között találsz igazi, egymásért tűzbe menő barátságokat.

De pl sok házasság is azért megy tönkre, mert felépült a ház, felépült az egzisztencia, nincs már közös harc, közös küzdelem, csak a szürke "mindenrendbenvan" hétköznapok.