Mi lehet az oka, hogy megtanultam jól ellenni egyedül, mégis értéktelennek érzem magam, mert nem nagyon vannak emberi kapcsolataim?

Olyan, mintha megrekedtem volna kamaszkoromban, és nem tudnék továbblépni. Már közelebb vagyok a 30-hoz, mint a húszhoz, de nem halad igazán az életem, és úgy érzem, főleg azért nem, mert túl kevés időt töltöttem társaságban. Olyan helyen nőttem fel, ami külváros, de kihalt helyen van, a környéken nem voltak gyerekek, akikkel barátkozhattam volna. Általános iskolai osztályom rossz volt, onnan nem maradtak barátaim. Középiskolában se találkoztam barátokkal iskolaidőn kívül, mert mindenkinek megvolt a dolga, meg messze laktunk egymástól. Egyetemen se nagyon jártunk össze, ott is mindenki inkább a saját régi barátaival töltötte az időt. Most meg már mindenki vagy azért elfoglalt, mert dolgozik, vagy mert párja van, vagy mást csinál. Valahogy elkerült a társasági élet, túlságosan megtanultam egyedül lenni, és azt veszem észre, hogy semmihez nincs igazán kedvem, és semminek nem látom értelmét. Nem tudom elképzelni, hogy egy munka, vagy egy sikeres tanulmány boldoggá tegyen, mert újra ugyanazt látom, hogy majd egyedül leszek abban is. Gőzöm sincs, hogy hogy segítsek ezen, mert hát egy átbulizott kamaszkort és olyan barátokat, akikkel mindenféle hülyeségen együtt átmentünk, már nem nagyon lehet ilyenkor bepótolni. De elengedni sem tudom, elveszettnek érzem magam. Hogy lépjek tovább vagy mit tegyek? Ki járt még így?