Egykori általános iskolai bántalmazók! Megbántátok már, hogy az áldozattipus osztálytársatokat vertétek, megaláztátok?

Szerintem nem igen fog a kérdés címzetteitől válasz érkezni. Így megpróbálom megfogalmazni, mit éreznek ők, akik bántalmazzák a gyengébbet.

Ezen kategória látogatói több esetben maguk az egykori vagy jelenlegi áldozatok vagy azok, akik nem merik vagy tudják hallatni a hangjukat a gátlásaik vagy a barátok hiánya miatt. Mint én. :)

Akik a bántalmazók voltak; az ő lelküket nem csonkolta a folyamata ennek, szépen megvolt a baráti körük és "egészséges" lelkivilággal lettek azok, amik.

Hogy bánják e vagy nem; persze, hogy bánják érettebben, hogy kis hózentróglisként mit tettek; gondolj bele Te mi mindent megbántál, amit fiatalabbként megtettél.

De a fent leírtak miatt, mivel nem voltak megalázva, nem volt gyomorgörcsük, nem voltak folyton frusztráltak, nem kerültek abba a lelkiállapotba, mint a bántalmazottak.

Pl; tegyük fel, Gyurika gyorsan ható hashajtót csempészik Micike ételébe.

A felnőtt Gyurika; Hát ezt nem kellett volna, nagyon ostoba voltam. Ha visszamehetnék az időben, megpofoznám magam. De mindegy, ami volt, elmúlt, ne kattogjunk ezen. Az élet megy tovább.

A felnőtt Micike; Egyszerre érzek szégyent és dühöt. Utálom magam, hogy bedőltem Gyurikának... ha nem lettem volna ilyen naiv, nem f.stam volna be, mint egy kisgyerek. És senki se állt mellém. Tisztán emlékszem arra, hogy miket mondtak. És a gonosz nevetésükre. A tanárok is velük nevettek és röhögve mondták, hogy menjek haza, mit szerencsétlenkedek. (Micike vérnyomása itt már a plafonig ért) Azóta is kényszeresen járok a WC-re és félek, ha bezárnak egy terembe egy előadásra. Nem bírok elfogadni semmit senkitől. És Gyurika boldog és szép felnőttkora lett és szívesen emlékszik a sulira, én meg... Onnantól kezdve kakimakinak hívtak... vertek... a táskámat kidobták az ablakon... letépték a ruháimat... nem akartak mellém ülni, mert undorító vagyok. Ki emlékszik erre szívesen?

A kérdés címzettje, egykori iskolai bántalmazó (anno 5. osztályban) jelen! (Most 19/L)

Nem volt egy kíméletes dolog, többen beálltak a sorba, de azt hiszem, én vezettem. Később tudtam meg, hogy a lány pszichológushoz járt. Aztán egy fél éve találkoztam vele, de nem mertem bocsánatot kérni, pedig annyira sajnálom már, de rendes volt, úgy tett, mintha nem lett volna semmi, csak váltottunk pár szót, hogy kivel mi lett.

Hát megbántam, igen. Mert utána én kerültem a helyébe. Új iskolába mentem, és ott 6 éven át én voltam az, akit bántottak. Szóval visszanyal a fagyi, hidd el. Lehet, hogy nem a következő évben, de másik közösségben, gimiben vagy egyetemen vagy munkahelyen, úgyis vissza fogja kapni a bántalmazó.

Azt hiszem annak idején is csak azért tettem, hogy ne én legyek terítéken a többieknek. Mert mindannyian félünk a sötétben ránk váró szörnyetegtől, aztán rájövünk, hogy ha mi vagyunk a szörny, akkor nem vár ránk semmi a sötétben.

#8-as vagyok, és poccok válaszára még annyit reagálnék, a saját esetemből következtetve, hogy szerintem nincs egyértelmű határ a bántó és bántalmazott között. Simán lehet, hogy valaki áldozat volt, aztán más helyen meg ő az erősebb. És fordítva (mint én). Kiindulva abból, amit írtál, hogy a bántalmazó ,, egészséges" lelki világgal rendelkezik, az áldozat meg annyira nem, hát amikor bántalmazó voltam, akkor sem lehetett valami egészséges a lelki világom, ha utána áldozat lettem.

Igazából aki nem csinál rossz dolgokat, az nem érti, hogy milyen jó érzés. Egyszerűen csak jó érzés erősebbnek lenni a másiknál, megverni vagy kicsúfolni, látni hogy neki ez fáj. Persze utána jön a megbánás, főleg, ha átéljük a másik oldalát a dolognak. És mielőtt elítélne valaki azért, mert egykori bántalmazó voltam, mentségemre legyen mondva, hogy a rákövetkező 6 év pokol áldozatként annyira megbélyegezte a személyiségemet, hogy már sosem leszek a régi.

Nagyon jól le lett írva a mechanizmus: mit érezhet a bántalmazó (aki megbánta) és a bántalmazott. Nekem ez abban nyilvánul meg bántalmazottként, hogy sose mertem kiállni véleményemért, önmagamért, hagytam, hogy mások úgy beszéljenek velem ahogy senkivel nem merték volna, hogy eltapossanak. Felnőttként is ilyen érzések voltak bennem: nem tudtam elviselni senkivel a konfliktust, ezt megérezték, hogy nem merek konfrontálódni.

A bántalmazók lelkivilága sem lehet egészséges, bizony. Komoly frusztrációk, öngyűlölet, irigység, elégedetlenség és ki tudja még mi játszik szerepet ebben.

Emlékszem, milyen boldogan nevetgélt, tapsikolt a bántalmazó vezéregyéniség, hogy "megint miket fog kitalálni rólam, amiket aztán a tanárok elhisznek (a bántalmazó "kis kedvenc" pozícióban volt náluk) és "beírást, intőt, leszidást, megalázást fogok kapni, "milyen jót fogunk vitatkozni"...

Felnőttként meg valaki örökösen azt mondogatja nekem, hogy "a bántalmazottak egyfajta módon maguk is okozói voltak annak ami velük történt, mert biztosan volt bennük valami, amitől "úgy érezték hogy bántani kell őket, húzták magukra a vizes lepedőt" mert másokkal ezt nem csinálták", stb... A tanár, aki imádta bántalmazó kiskedvencét is hangoztatta gyakran, hogy biztosan én vagyok a hibás, meg is érdemlem.

Aki anno bántalmazó volt, annak úgy tapasztalom nagyjából mindegy, kit bánt, kit fenyeget meg, örömmel tobzódik mások magánéletében felnőttként is, gyerekként is örömel tett tönkre baráti kapcsolatokat pletykaterjesztéssel, manipulációval vagy bármilyen módon.

Felnőttként is csak az eszközök változtak, most már nem a "beárullak a tanárnéninek" van, hanem különféle hatóságokkal történő fenyegetés, rágalmak, pletykák terjesztése az illetőről...