Nők, milyen érzésetek van, hogy bírjátok, hogy a legtöbb volt osztálytársatokat eljegyzik, házasodnak (pont abban a korban vagyunk, most van a nagy dömping), nektek meg még kilátás sincs egy jelölt sem?

Szintén 20-as éveim közepén járok és hát... eléggé lehangol, mikor látom, hogy a legtöbb volt osztálytársam, évfolyamtársam már legalább az élete egyik területén révbe ért. Vagy házasok, esetleg már gyerekük is van, vagy boldog párkapcsolatban élnek évek óta. Vagy akinek esetleg nincs most párja, az is elmondhatja magáról, hogy jobb-rosszabb munkahelyen van, tehát legalább keresete van, fenntartja magát. Én meg itt vagyok, úgy mint te. Se munka, se párkapcsolat. Utóbbiban még nem is volt részem soha. Szóval elkeserít, igen. De azért próbálok pozitív maradni.

Most éppen angoltanfolyamra járok, hogy kihasználjam az időt. Ez azért is jó, mert új emberekkel találkozok, van alkalmam beszélgetni velük, rácsodálkozhatok, hogy mások milyen másként látják a világot. Sokan közülük sem dolgoznak éppen (ugye, főleg annak van ideje délelőtti- kora délutáni tanfolyamra járni, aki munka nélkül van éppen) mégis sokan olyan jókedvűek, pozitívak. Nekem sokat segít, hogy ilyen közegben vagyok. Persze ez gondolom szerencse kérdése is, hogy éppen milyen emberekkel kerülsz egy csoportba.

Szóval, motiválni nem motivál maga a tény, hogy a többiekhez képest nagyon-nagyon le vagyok maradva, de azért nem adom fel. :D Meg igazából az csak idegeskedést szül, ha másokhoz hasonlítom magam, úgyhogy erről is igyekszem leszokni.

És te hogyan küzdöd le a szomorúságot? (Már ha van kedved róla beszélni.)