Hogy tegyem magam túl a kisebbségi érzésemen, hogy el tudjak menni az osztálytalálkozóra?

Előre bocsátom, tisztellek téged, amiért ilyen nehéz és felelősségteljes hivatást választottál.

De szerintem a helyén kellene kezelned ezt az érettségi találkozós dolgot. Nem szól ez többről, mint farokméregetésről. Persze az ember szivesen találkozik a régi szimpatikus osztálytársaival, de az internet világában egy jó beszélgetéshez nem kell találkozóra járni.

Én pl. akkor szoktam le az osztálytalálkozókról, amikor az első érettségi találkozón kiderült, hogy csak én voltam önfenntartó az egész évfolyamban, pedig csak egy főiskolát végeztem. Volt, aki továbbtanult, de a zöme csak élt bele a világba, ilyen pultos, portás, krupié állásokkal lébecoltak olyan emberek, akik jobb tanulók voltak nálam anno.Szabályosan éreztették velem a megvetésüket, amiért megragadtam a szakmámban, ás nem tanultam tovább, vagy volt, aki azt mondta, miért nem vágok bele inkább a biztositás-bizniszbe-akkor ez a közvetitősdi fénykorát élte-, miért kinlódtam a diplomával. Mentek a sztorizgatások, a régi klikkek persze egymás s..gét nyalogatták fényesre, ki milyen egzotikus utazásokon vett részt, milyen autót vett, milyen nője van, stb. De persze a nagy része otthon lakott a mama-hotelben. Keserű szájizzel mentem haza a végén.

2 évre rá egy volt kolesz-szobatársam, akivel sokat lógtunk együtt rábeszélt, hogy menjek el évfolyam találkozóra, dumálunk, iszunk egy jót. Akkor már a munka miatt elkezdtem egy másoddiplomát. A többiek közül páran megpróbáltak kezdeni valamit az életükkel, de a zöme üzembiztosan haladt a nagy nihil felé, csak a pofa volt nagy. Emlékszem, a mi van veled? kérdésekre inkább annyit mondtam:semmi különös.Nem is emlitettem a második szakot, igy is lenéztek eléggé.

Azóta nem tartom fontosnak ápolni ezeket a kapcsolatokat. Fészbukon sem. Pedig voltam nem egyszer olyan helyzetben, amikor jól jött volna az ismeretség, voltam álláskereső, de akkor is inkább a későbbi kapcsolataim segitettek, volt, hogy egy jószándékú idegen.

Hiszem, hogy Isten keze volt abban, hogy három egykori iskolatársammal összefutottam véletlenül az elmúlt 22 évben, mert igy kellett lennie, és abban is, hogy az a kolesztársam, akiről irtam, időközben nagy ember lett egy nagyvárosban, vele háromszor találkoztam az elmúlt 13 évben, abból kétszer nem akart megismerni egy köszönés erejéig sem... :) Legutóbb 3 méterre ment el mellettem egy téren.

Szóval ennyit érnek ezek a találkozók.