Tényleg ennyire komolyan kell venni az érettségit?

Tavaly év eleje óta készülök rá, de belegondoltam, hogy tényleg ennyi a kamaszkor és a fiatalság? Tanulás és stressz és iskola? Ennyi lenne az élet?

Mostanság többszöri kikosarazás és felültetés után van egy "enyhe" önbizalomhiányom és a hisztire/túldramatizálásra való hajlamom, és iszonyatosan vágyok rá, hogy szeressenek, hogy megbecsüljenek és finoman bánjanak velem. De ennyit rólam, az érdekelne, hogy egyet értetek-e a különtanárommal. Neki van igaza, és aszerint kellene cselekednem, amit mond, vagy ne érdekeljen egyáltalán.

A helyzet az, hogy egyre gyakrabban kapom meg tőle, drámai hangsúlyal, hogy "Ez így nem mehet tovább" "Össze kéne szedned magad" "Nem tanultál meg tanulni" "Rosszul állsz hozzá a folyamatos, kemény tanuláshoz"

Ezt utálom, mert nem értek vele egyet. Suli után hulla fáradtan, már nem tudok úgy teljesíteni az ő dolgozatain, mint ahogy kipihenten tenném. Ezért írom meg gyengébben mint nyáron. Persze nem értek mindent, de miután megbeszéljük, szóbelin mindig nagyon szuperül megy, nem értem miért kell mindig ezeket hangoztatnia.

Meg úgy érzem kritizál és bírál.

"Gyerekes és éretlen vagy" "Most kezdtél el kamaszodni" stb. Én nem érzem magam óvodásnak, nekem ilyen a személyiségem, szeretem a rajzfilmeket, a cuki dolgokat stb. És akkor mi van? A kutyámról és a macskámról is csak én döntök, szerintem éretten és felelősségteljesen. A kutyámat mindig csodálják a fegyelme és a jólneveltsége miatt, és megdöbbennek, hogy menhelyről van. Kutyasuli nélkül, önerőből tanítottam. Ez tényleg egy éretlen és felelőtlen, gyerekes emberre vall?

Legutóbb azt tanácsolta, hogy halasszak egy évet az egyetem előtt, hogy "beérjek". De ha egyszer felvesznek, akkor mi értelme otthon bambulni? Akkor már megyek, nem? Önmagában szeretem, ha vannak céljaim, lekötnek.

Múlt hónapban este 8-kor felhívott, hogy mivel lemondtam az órát, (hányás, 40 fokos láz, hát bocs), ezért szeretné, ha legközelebb beszélhetne valamelyik szülőmmel. Megkérdeztem, hogy a betegség miatt azt hiszi-e, hogy lógok. Erre kiabált velem. Persze anyának odaadtam a telefont, hogy a tanárnő kommunikálni szeretne... Nem is emlékszem mit mondtam neki, amiért így kiakadt.

(Anyának ezek a mondatait, amiket fönt leírtam, elmondta.)

Amikor legközelebb mentem, belekezdett, hogy én milyen bunkó voltam stb. Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, beteg is voltam, előtte a suliban is lefárasztottak, és fáradt is voltam, bármit is mondtam, nem akartam bántani vele. Reakció: Vedd észre, hogy engem nem tudzs bántani. Többször is elmondtam neki, hogy nem is akartam, bocsánat, stb, de végül teljesen feladtam.

Ma már előre félek, miket fog mondani a következő alkalommal, teljesen kész vagyok miatta, főleg, hogy egy dolgozatot kell megint megbeszélnünk...

Meg azt is mondja, hogy most sok hónapnyi kemény tanulás van, és nehogy meghallja, hogy én elmegyek valahova szórakozni. Mondom, oké persze.

De most jön a tavaszi MondoCon, és a cosplayem már régen megvan, nem is kéne rá plusszban készülni, és nagyon szeretnék elmenni. Húsvétkor lesz...

Szerintem ennyit megengedhetek magamnak, nem? Kezdek úgy viselkedni, mint egy elmebeteg, dekoncentrált vagyok, mindenért csak bőgök, önbizalomhiányom van, és felkelni sincs kedvem. Pihenni addig pihenek, amíg sétállok a kutyával...

Csak nem egy 2 napos pihin és felhőtlen szórakozáson fog múlni az egész életem?

Sőt, tovább megyek! Szerintem heti egy délután mindenki megérdemelné, hogy eljárjon vagy csak otthon olvasson a fürdőkádban, esetleg éjfélig sorozatmaratont tartson, nem? De kb bűntudatom van a pihenéstől, és úgy érzem, hogy én ezt nem érdemlem meg.

Nem érdemlem meg, hogy szeressenek, nem érdemlek tiszteletet. Ezen változtatni szeretnék. Régen (alig fél éve) egy életvidám, bátor és aranyos lány voltam, most meg kb egy zombi.

Bármi tanács? Pihenhetek, vagy inkább menjek át élőhalottba, és majd nyáron pótolom?