Depressziós lettem mit tegyek? (többi lent)

Stresszes vagy szimplán, nincs neked depressziód. A legtöbb gyerek bediagnosztikálja magának -tévesen.

Egybként meg elég ronda dolog valakit azért lenézni/lehúzni, mert túlsúlyos, nincs pénze több ruhára és rágja a körmét(ennek általában lelki okai vannak.)

Jó, persze, még csak egy kislány vagy, de ha így fogsz hozzáálni a dolgokhoz, elég undorító ember lesz belőle.

Egyébként meg foglald el magad, babázz, olvass, játsz állatokkal, stb.

Itt nem as környezeted a fő probléma , hanem a te állapotod és életed. Tizenkét évesen ha ilyeneken rágódsz és ezek jelentik a fennakadási pontokat számodra, akkor később az életben egyre elviselhetetlenebbé teszed magadat saját magad számára és olyan dolgokon fogsz parázni , amelyek valójában nem is lényegesek, viszont ezért fogod elveszíteni a figyelmed azokról a dolgokról, amelyek valójában fontosak lennének.

Mit csináltál tizenkét évig ?

Hogy jutottál ide és mit tanultál ebben az életben ?

Jártál egyáltalán valamilyen sportra ?

Megtanítottak a szüleid arra, hogy miből áll az élet és neked is mit kell tenned ahhoz, hogy egy minél jobb életet biztosíts saját magad számára ?

Tudod a tanulás/az iskola fontosságát ?

Tudod egyáltalán azt, hogy mit akarsz saját magadtól és milyen embereket akarsz magad köré ?

Ezek mind olyan kérdések, amelyeken tizenkét évesen már gondolkodnod kell és a választ is meg kell tudnod adni. A mai generáció ( s ez nem közhely ) olyan, mint egy soha véget nem érő óvoda és a problémáitok is ezen a szinten vannak - kifogtok kerülni az életbe és életképtelenek lesztek, mert ostobaságok képezik a mindennapi teendőiteket és gondolataitokat.

Tanács : vonatkoztass el ezektől a felesleges köröktől , amiket jelenleg lefutsz magadban az iskolatársaid miatt. Ezt a futást életed végéig is csinálhatod és akkor sem fogsz dűlőre jutni minden emberrel, aki körülvesz téged. Az életben mindenki így van a környezetével : vannak pozitív és negatív elemek, teljes harmónia sose lesz - de ez nem feltételez egy pesszimista életfelfogást, csupán meg kell találnod az egyensúlyt és a harmóniát magadban, s le kell szoknod arról, hogy mások befolyásoljanak téged és azt, ahogyan érzel. Ha folyamatosan másoknak veted alá magad, akkor sosem leszel a magad ura és a lelkiállapotod mindig labilis lesz és másoktól függő - ez az egyik legnagyobb emberi hiba, amit meg kell tanulni kijavítani minél fiatalabb életkorban, mert ez adja neked az alapot a későbbiekhez.

Ezenkívül találd meg a saját életcélodat, alakítsd ki a programodat, adjál egy formát a saját világodnak és élj magadnak, élj annak ami lényeges, éld ki az életedet úgy, hogy érdemes legyen létezned ebben a világban. Amikor valamin gondolkozol vagy amikor valamit csinálsz, kérdezd meg magadtól " Van ennek értelme ? " - persze itt is vannak kivételek, mert nem kell egy érzelemmentes robottá válni , de gondolkozz logikusan, próbáld meg az értelmes oldaladat használni , olvasd végig a saját kérdésedet és tedd fel a kérdést : mi értelme volt ennek az egésznek ? Milyen mértékben fogja befolyásolni a te életedet az, ami jelenleg zajlik a te kis osztályodban ?

Saját magad számára körülbelül annyi jelentősége van ennek a sztorinak, amit leírtál, mint egy porszemnek az íróasztalomon.

Remélem megérted az üzenetet.

Egyszer kiírtad, hogy két csaj összeveszett akiket utáltál és hogy egyik kezdi elcsavarni a legjobb barátnőd fejét. Szomorúan látom, hogy ez lett a vége. :(

A végét nem értem, hogy ki az aki tövig rágja a körmeit meg egy ruhába jár, stb?

Ne aggódj amúgy, ez csak az elmúlás miatti fájdalom, nem depresszió. Az elején nagyon nehéz.

Amikor az én legjobb barátnőm véget vetett a barátságnak, akkor, amikor rengeteg dolog volt az életemben, megpróbáltatások, kimerültség, változások, magány és stressz, és nem volt hajlandó megbocsátani - na akkor én nem láttam semmi értelemét, hogy felkeljek, csak feküdtem az ágyban... nem is nem láttam értelmét, nem is bírtam felkelni... néha sikerült aludnom, amikor ébren voltam, akkor jött egy fura érzés. Egy szorítás és sok szúrás szerű a mellkasomban. nem egészségügyi dolog hanem csak simán a fájdalom okozta. Minden egyes szúrásnál felordítottam a fájdalomtól, bele a párnámba és csak sírtam. Aztán már tehetetlenségemben csak ordítottam, püföltem amit értem és bőgtem. Aztán ezek szépen elhalványodtak, abbamaradtak és én a fejemre húztam a takarót és megsemmisülten feküdtem ott.

Nem izgatott mi van körülöttem, sőt, néha azt se fogtam fel, hogy létezek. Annyira szörnyű volt így éreznem, hogy azt kívántam, bárcsak szimplán megölne ez a fájdalom. És elaludtam és amikor felébredtem, szomorú voltam, hogy még élek...

Eszembe nem jutott bemenni Facebookra, felvenni a telefont, arra gondolni, hogy most ki mit gondolhat rólam, hogy itthon vagyok és nem velük... semmire nem bírtam gondolni.

Ekkorra már 20 is elmúltam amúgy. Aztán nagy nehezen kikeltem az ágyból 1-2 hét múlva. Először nehezen ment minden, nagyon hamar elfáradtam és vissza kellett feküdnöm. Majd elmentem ahova menni kellett, de sokszor vonultam vissza a wc-re... már nem is sírni, csak egyedül lenni és bámulni ki a fejemből a csöndben.

Mindig azt képzeltem, meghalt; könnyebb volt azt elfogadnom magamban, mint azt, hogy ott van, de nem kereshetem, mert fájdalmat okoztam neki és az a gyönyörű barátság... testvériség! azzá alakult, hogy rendőrt hív rám, ha keresem. Bár tudom, ezt képzelni róla gonosz dolog.

Aztán jött egy időszak. Egyszer nagyon jó kedvű voltam, egyszer nagyon rossz kedvű, majd újra jól voltam, majd újra rosszul... Váltogatták egymást az érzelmek.

És utáltam az embereket, mert, ha ott voltak, gyűlöltem, hogy ott vannak, belemásznak az aurámba, nem hagynak teret és magamban akartam lenni, de nem hagytak.

Nem is bírtam kedves lenni velük és nagyon szemtelenül reagáltam le, ha jót akartak, a végén ordítottam velük. És ha megsértődtek és ott hagytak, nem bántam meg.

Végül egyre kevesebbszer fogott el a rossz érzés. és legvégül egyre inkább kezdtem megérteni, miért nem kell és miért nem szabad rosszul érezni magam és miért kell jól éreznem magam.

Most már egyáltalán nem jönnek ki a rossz érzések, nem sírok, mindig pozitívan gondolkozom, ritkán vagyok rosszkedvű és teszem a dolgom, sosem győzedelmeskedik semmilyen rossz történés és taszít a földre, hogy ne tudjam a napi rutin dolgokat csinálni. Plusz, bérmi is van, mindig kedves vagyok az emberekhez, ha épp hulla fáradt is vagyok, akkor is tudok kedvesen bánni velük.

Ezt azért írtam le, hogy lásd, nem csak úgy hallásból írtam valamit; szörnyű az elején, de idővel el fog múlni. Lassan, de biztosan!