Belefáradtam már, hogy én vagyok az iskola nyomorékja, miért lehet ez?

Általános iskola alsóban nem nagyon próbáltam barátkozni senkivel, olyan kb. 6. osztály óta kezdtem el próbálkozni az ismerkedéssel, haverkodással, általánosban még valamilyen szinten sikerült is, lett néhány haverom, mondjuk egy idő után mind elfordult tőlem, megunt, meg ilyenek. (És mivel sokat voltam velük, szépen mindenki elkezdett homokosnak nevezni.)

Amikor középiskolába jöttem azt hittem megszabadulhatok ettől, hogy rosszindulatú pletykákat terjesztenek rólam, de szerintem egy-két ember útján, aki velem egy iskolába jött, ez a pletyka eljuthatott a mostani iskolatársaim fülébe is, de ebben nem vagyok biztos. (Viszont itt még senki se nevezett homokosnak)

De itt még rosszabb a helyzet, hiába próbálkozok akárkihez odamenni, vagy akár facebookon rájuk írni, nem érek el semmit, levegőnek néz mindenki, és néhány iskolatárs arcán az undor amikor rámnéz, egyszerűen ijesztő számomra.

Én vagyok itt is az iskola nyomorékja, meg úgy alapvetően a fiatalok a szeméttel jobban bánnak mint velem.

Belefáradtam én már ebbe, hogy kb. 5 éve hiába próbálkozok, semmit se érek el vele, sőt még b*zi is lettem általánosban, csakmert haverkodtam 1-2 emberrel.

Belátom, hogy nem való nekem az iskolai közösség, és úgy határoztam, sz*rok már rájuk magasról, 1 és kb. fél év múlva úgyis örökre itthagyom őket. Igaz ezt az időt addig ki kell bírni, de akkor se fogok én tovább erőlködni, próbálkozni mert már elegem van belőlük. Hát tartsanak nyomoréknak, sz*rjanak le meg ilyenek, erről én nem tehetek.

Szerintetek mennyire baj, ha ezekután így gondolkodok, hogy figyelmen kívül hagyom őket, és nem próbálkozgatok feleslegesen tovább?