Azt hiszem, megbuktam tanárként. Hogyan kezeljem ezt a helyzetet?
Relatív friss diplomás, "első osztályos" osztályfőnök vagyok egy budapesti elit gimnázium 10. osztályában.
Én úgy gondolom, hogy kitűnő a kapcsolatom a gyerekekkel, kedvelnek, én is őket, lazák vagyunk, pozitív visszajelzéseket kapok.
Az egyik diákom azonban - az osztályelső, aranyos, kedves és nagyon társasági kislány - agydaganatos lett, hónapjai vannak hátra maximum. Ettől mindenki (én is) szenved. Néma csend van az órákon, a virgonc gyerekek szemüket lesütve ülnek a padban, és néznek ki a fejükből. Nekem is volt olyan, hogy inkább írtam a táblára, csak hogy ne lássák a kitörni készülő könnyeimet.
Lényegtelen. A kérdés az, hogy laikusként, szerintetek mit tegyek? Azon túl, hogy először magamban próbálok rendet tenni, természetesen. Hogyan kommunikáljam a dolgokat feléjük? Beszélgessek velük, vagy hagyjam, hogy a maguk módján megoldják?
Nem tudok egyszerűen mit kezdeni a helyzettel. Talán én is megbuktam.
Segítsetek, kérlek!
Nagyon szépen köszönöm a válaszokat!
A lány nem "menthető", műtötték a daganatát, kemóra is járt, de semmi válaszreakció nem jött rá. Belefáradt, azt mondta, hogy hagyják őt meghalni - velem "döntötte" el, ott voltam akkor is, amikor a szüleivel közölte.
Próbáltam a közös programokat. Szeptemberben pl. strandon voltunk közösen, mindig megkapom a srácoktól, hogy olyan, mintha még egy jó nő lenne az osztálytársuk, stb. de legutóbb ennek a felszabadultságnak a jelét sem láttam. Egyszerűen ott is, egy pikniken is, ahova mentünk csak a ború volt, és szülői értekezlet alapján többüknél otthon is ez figyelhető meg.
Én óvatosan nyílok csak előttük, mert nem akarom, hogy azt érezzék: ez nekem jobban fáj, mint nekik. Néha szóba kerül az egész amolyan "légből kapott témaként", de a végére úgy érzem, hogy inkább zártuk volna le gyorsan. Sérülök én is, ők is.
A kislány hol jár, hol nem. Szereti a közösséget, ezért bejön, de rengeteg dolgot akar kipróbálni, arra pedig suli után nem mindig van elég ideje. Nem fog meggyógyulni.
A pszichológus jó ötlet, köszönöm a segítséget!
válasza: válasza:A betegséget kívűlről kell szemlélni.
Popper Péter azt mesélte, hogy azzal a szemorvossal operáltatta meg magát, aki mint egészséges emberrel beszélt vele:
" - Nézd, neked van egy beteg szemed, de majd megoperálom..."
Szóval nem Te vagy a beteg, hanem a szemed. És arról én Veled beszélgetek, mint ép emberrel. Nincs sajnálat bennem. Egyenrangú felek vagyunk, és a szemedről beszélgetünk, ami beteg.
A sajnálattal nem szabad megalázni a másikat.
Minden embert megillet a jog, hogy a legjobb pillanataival mérjük!
Szóval meg kellene beszélni (mikor éppen nincs órán a kislány), hogy a gyász-szertartást majd a halála után kell megtartani. Addig be kell vonni őt a közösségbe. Nem a gyerek a beteg, hanem az agya. Ő ugyanaz a gyerek szeretne lenni, csak hirtelen senki nem tudja kezelni a szitut...
válasza:Erről kell beszélgetni,de csak finoman.
Sajnálom!!
válasza:Szerintem meg épp hogy tökéletesen helytálltál tanárként!
A mi osztályunkba is járt egy halálos beteg tanuló, egyetlen közös programot nem szervezett neki osztályfőnökünk. Nem hogy így mellette lett volna mindvégig, mint te. (Jómagam is egyébként egykori tanér vagyok.)
Egyébként mind a kislány, mint Te a gyász (és egyben a haldoklás) fázisain mentek keresztül. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Egyénenként változó, hogy melyik meddig tart. Az ember először megpróbál nem szembenézni az elkerülhetetlennel, úgy tesz, mint ha semmi baj nem lenne. Aztán jön az a szakasz, amikor a beteg haragszik a sorsra, az egész világra, amiért ilyen sors jutott neki. Tipikusan a "miért nekem kell meghalni? Miért nem annak, aki jobban rászolgált?" jellegű kérdések szakasza. Ekkor tudatosul benne, amit eddig halogatott felfogni, hogy bizony meg fog halni. Aztán jön az alkudozás fázisa, amikor még megpróbálja a hátralevő életéből kihozni, amit lehet, úgymond "alkudozik a halállal". Szerintem ebben a fázisban volt, amikor melletted eldöntötte, hogy feladja a harcot. :(
Ezt követi a depresszió fázisa. Az alkudozással ki lehet húzni egy darabig, ideig-óráig még hitegeti magát, hogy van még kis ideje, "élvezzük ki, amit lehet", de a végén tudatosul benne, hogy egyre közeledik az elkerülhetetlen. Ilyenkor ellenben az előző fázissal, már nem szívesen találkozik senkivel, zárkózottá, elutasítóvá válik.
A legvégső fázis az elfogadás fázisa. Ilyenkor az ember végképp megbékél (?) (vagy inkább beletörődik) az elkerülhetetlennel, és már egyre kevésbé kapaszkodik az élethez.
Ezen megy keresztül most ő, de valami hasonlón mennek keresztül azok is, akik elveszítik őt.
Kitartást kívánok mindkettőtöknek, és bár tudom, hogy már talán késő kívánnom, de a lánynak is kívánom, hogy még minél több szép dolgot éljen meg az életben!
Üdvözlettel:
egy egykori osztályfőnök
válasza:Istenem.:(
Nagyon sajnálom, részvétem. Könnyek szöktek a szemembe.
válasza:Nehéz bármit is mondani
Szunnyadjon békében
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!