Meg lehet bocsátani olyan embereknek, akik osztálytársaitokként és tanáraitokként 8 évig (minden tanítási nap) abuzáltak anno az iskolában és miattuk pszichés betegek lennétek?

Ha pszichés beteg lettél, akkor teljesen mindegy, hogy kértek-e elnézést érte vagy sem. A helyzeten ez sajnos nem változtat, neked kell dolgoznod magadon és megtanulni, hogy nem hagyod magad bántalmazni, illetve nem hagyni, hogy ez az egész életedre negatív hatással legyen. Tapasztalatból írom.

Meg, de nem felejtek. Voltak akiket egyenként elkaptam előre eltervezett rajtaütés szerűen olyan helyen ahol senki sem lát. Mire elértem az utolsó emberig már nem akartam ezt, helyette átadtam a bosszút a célpontom öccsének akivel jóban lettem és mint kiderült neki nagyobb fájdalmakat okozott mint nekem. Kemény tanulóleckét kaptam ezektől az emberektől. Minden jogom meglett volna utálni az embereket és ezáltal lesüllyedni az átlag magyarhoz, de nem tettem meg, hanem erőt vettem magamon. Az igazi erő nem a bosszúban, erőszakban vagy a megfélemlítésben van, hanem az acélakaratú szívben és önbizalomban, hogy ennek ellenére felismerem még ki az akin lehet és érdemes segíteni. Amikor már olyan magasságban voltam fejben és lelkileg már nem érdekeltek ezek, csak addig foglalkoztat ez ameddig nincs más nagyobb célod. Nem szégyen gyengének lenni, de annak maradni igen.

Hàt hogy meg tudsz-e bocsàtani azt csak te tudod. Viszont nem kell. Ha nem akarsz, nem kötelező. És csak a te döntésed.

Ha a szövegemből az jött le, hogy így könnyű mert elkaptam őket akkor tévedsz. Nem azon múlik, hogy megbünteted őket vagy sem, hanem, hogy mennyire tudsz felülkerekedni a sértettségeiden és már út közben is kezdett bennem megfogalmazódni amit utólag bánok mert kishitű voltam ami miatt ilyen tettekhez folyamodtam. Te ahhoz párosítod a megnyugvásomat, már ha lehet ilyet mondani, hogy megbüntettem őket, holott azok csak pillanatnyi örömök mert az általuk okozott károkat nem lehet ennyivel beforrasztani.

Én nem fogok, nem lett különösebb bajom