Ți szerettetek iskolába járni?

Mindig utáltam, de igazán 14-15 éves koromtól kezdett nyomasztani, hogy még mindig azt csinálom, amit egy 7 éves gyerek, és úgy is bánnak velem.

Főleg a gondolat, hogy ez még évekig így fog menni.

Konkrétan emiatt minden nap öngyilkos gondolataim voltak, és olyan mély depresszióban éltem, hogy nem is terveztem azzal, hogy megérem a 18-at.

Az érettséginek meg semmi hasznát nem is vettem, inkább tanultam volna a szakmámat már 16 éves koromtól. Időnként ma is nyomaszt, hogy nem hagytam ott előbb, hanem ennyit szenvedtem vele.

Is-is. Általánosban jó volt az osztályközösség, mindenki mindenkivel jóban volt, voltak barátnőim. A tanulás részét annyira nem szerettem, de nem volt azért még annyira megerőltető, nem éreztem túlterhelve magam. Sok tantárgyat szerettem, vagy nem volt bajom vele.

Gimiben az iskolát magát jobban szerettem, családias volt, a tanárok is nagyon jófejek voltak, viszont barátokat nem sikerült szereznem.

Voltam egy ideig magántanuló is bizonyos okok miatt, persze annak is megvoltak a maga előnyei, de összességében jobb volt iskolába járni, még ha nem is mentem be boldogan minden nap.

Alsóba nagyon nem szerettem járni, az osztályközösség sem volt akkor még az igazi, de inkább az ofő volt a gond. Szerencsére hamar nyugdíjba ment, kollégák sem szerették, és az osztálytársaim sem, utána már azért jobb volt.

Felsőben viszont szerettem a sulit. Nagyon jó barátságok köttettek, van olyan is, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A hangulat is sokkal jobb volt már, nagyon jó tanáraink voltak és igazából nem is tudnék rosszat mondani. Vagyis, egyedül csak annyit, hogy van pár osztálytárs, aki együttöltött 8 év után hirtelen nem ismert meg az utcán, de nem vettem magamra, mert ezt mással is eljátszották.

Gimiben meg valahol a kettő közt vagyok. Nagyon családias volt a suli, tanárok is közvetlenek voltak, bár sajnos nem mindegyik volt túlzottan jó és nem mindegyikük tudott jól tanítani, vagy épp fegyelmezni. Nagyon megmaradt, hogy egyik angoltanárom abszolúte nem bízott bennem és szüleimnek mondta még fogadón, hogy nem szabad engem B2 nyelvvizsgára küldeni. Kb. 2 évvel később mondták csak el anyáék nekem, amikor közöltem a tanárral, hogy már a C1 is megvan xd

Rendszeresen voltak változatos programok, és sosem unatkoztunk. Az osztályközösség viszont már nem volt a legjobb.. nagyon erős klikkek voltak a kezdetektől fogva, amik egy része viszont megbomlott utolsó év végére. Elég sok kétszínűsködés, furkálás volt, és nem is nagyon sikerült itt maradandó barátságokat szereznem.

Egyetemet tavaly kezdtem, így erről még érdemben nem nagyon tudok nyilatkozni, de az a 1,5 hónap jelenléti nagyon tetszett. Hihetetlen nagy szabadság érzet volt, de közben felelősségérzet is. 1-2 kivétellel nagyon jó tanáraim is voltak és a szak-, illetve csoporttársak is nagyon rendesek és közvetlenek voltak.

Nekem változó volt, de olyan is volt, hogy egy tanéven belül valtozott.

Pl a hetedik osztály nekünk gimi volt már és az elején izgalmas volt, hogy új tanárok vannak ott, ráadásul az etyik szimpatikus volt nagyon. Mindig reggel kipattantam az ágyból és ozgatott voltam. De aztán kiderült milyen nehéz a gimnázium, meg sokat bántottak a gyerekek, ezért reggel levert voltam.

Az itthoni gimiben volt egy évem, amikor nagyon rossz voltam, aminek több oka is volt, de az egyik az, hogy figyeljenek rám a tanárok, ezért vártam, hogy bemehessek, sőt, volt, hogy hajnali 6 körül ott voltam, hogy nyugiban csináljam a csínyeket vagy csak mászkáljak, mert imádtam az épületet.

Szerencsére ebből kinőttem.

Az egyetemen meg imádtam bejárni a tanszéki tanárok miatt, meg imádtam az épületet is.

Ott a nyár volt rossz, júniusban mindig rossz érzésem volt, hogy agyilag mar mindenki vakaciózott és, hogy nem lesz egyetem hónapokig, az augusztus meg mindig jó volt, mert jött a tárgyfelvétel és akkor fellendült az élet a fb csoportban és levelezhettem a tanárokkal az órák miatt és mindez azt jelentette, hogy hamarosan jön az új szemeszter.

Pont ezen filóztam nemrég, hogy, ha egyetemista lennék, most épp alig várnám, hogy véget érjen ez a hónap és jöjjön végre az augusztus és a tárgyfelvételre való felkészülés.

A legeslegjobb időszak a nappalis egyetemista éveim voltak.

Büfészak volt (sajnos... máig iszom a levét annak, hogy nem voltam tökös akkor váltani...).

Igazából óráról-órára tanuló, jó jegyeket szerző stréber voltam, DE részben tényleg eléggé könnyű szak volt, részben addigra olyan jó tanulási stratégiákat fejlesztettem ki, hogy annyi időm volt, mint a tenger. Soha előtte és azóta nem volt annyi szabadidőm és nem éreztem magam annyira szabadnak, mint akkoriban.

Pestiként bejárós voltam a pesti egyetemre, közben dőlt az ösztöndíj és olykor diákmunkáztam is.

A suliban voltak barátaim, lyukasórákban sétáltunk a környéken vagy kávéztunk/teáztunk/csokiztunk a büfében. Volt, akikkel sulin kívül is találkoztunk párszor.

Voltak tárgyak, amiket nagyon szerettem.

Szabadidőmben egyetemista gyülekezetekbe jártam (egyház, ökomenikus és református), ezek nem tetszettek és ateista is lettem, de legalább kipróbáltam és vannak kellemes emlékeim is ezekből. Programokat szerveztem barátokkal (relatív nagyobb lélegzetvételűt is párat), aránylag sokat sportoltam, fotózást gyakoroltam, állatmenhelyen önkénteskedtem, férfiakkal ismerkedtem, kapcsolatom volt.

Személyiségileg rengeteget fejlődtem, sokat értem, "javultam" - Aspergeres vagyok, így mindezt ennek a fényében is írom.

Viszont nem szereztem maradandó barátságokat.

Általánosban kiközösítettek, sokat bántottak, az ofő se igazán szeretett, de magát a tanulást csíptem. Gimiben nem bántottak annyit, sőt, később semennyire! Eléggé érett volt az osztályom, más téren is. Viszont ott mindig hulla fáradt voltam, sok óránk volt, sokat tanultam, voltak barátaim a többi osztályból, sőt, egy egész baráti kör, bár ebből is kilógtam. Itt szert tettem több máig tartó barátságra is. Összességében nem feltétlen olyan szörnyű emlék a gimi.

Én a felnőtt élettel sem vagyok megbarátkozva. Szerintem kőkemény és sokszor sz.r, bár élethelyzettől is függ.

Az általános iskolát utáltam. Oxigénhiányos vagyok és a tanárok gyenge tanulóként tartottak számon, szinte sosem értem el fő tantárgyakból hármasnál jobb eredményeket (kivéve nyelvtanból), hetedik osztály 1. félévében meg is buktattak. Hetedikben nagyon sokat javítottam, hogy minél jobb lehessen az átlagom. Matekból és irodalomból több, mint egy egész jegyet javítottam (irodalom: 4.2, matek: 3.0), de még így sem adták meg a jobb jegyet. Irodalomból hármas és matekból kettes maradtam. Végül a hetedikes 3.4 és a nyolcadikos átlagom 3.8-ra sikeredett. A gyenge eredmények és a tanárok negatív véleményezése miatt egyre kevesebb volt a motivációm.

Akkoriban az osztálytársaim is kiközösítettek, többször dobáltak kavicsokkal és elvették a tízóraimat stb..

Aztán bekerültem egy szakgimnáziumba, ahol nagyon segítőkész tanárok tanítottak és a tananyagot is olyan jól elmagyarázták (főleg a szakmait), hogy otthon már nem is kellett készülnöm a dolgozatokra. A kilencedikes átlagom 4.4, a tizedikes 4.6 és a tizenegyedikes 4.8 és a tizenkettedikes 4.7 lett. Az osztálytársaim is viszonylag normálisak voltak, barátokra leltem ott. A két iskola között látszik a lényeges különbség. Idén tettem le az érettségit, 4.8-as eredménnyel (a matek lett egyedül 4-es).

Általánosban azt mondták a tanárok, hogy Én soha nem fogok hármasnál jobb eredményt elérni.

A szakgimis éveket szerintem vissza fogom még siratni, nagyon jól éreztem magamat. Sajnos ez a korszak is lezárult. :/