Van olyan ember az osztályban, aki nagyon depressziós?

Gimiben volt egy lány, ő nagyon enyhén volt depis, ezért sikerült kiláblnia. Mivel nekem vidám természetem volt, engem támadott végig. Végzős korunkra már jó barátnők lettünk :)

Az egyetemen volt egy full deressziós lány. Neki fordítva volt, egy nagyon cukor lánynak ismertem meg és bedepeizett egyetem végére. Próbáltam vele barátkozni, de ő is kihasználta, hogy életvidám lány voltam és szívta az energiámat. Sokan nem szerettek vele beszélni, mert másokkal is ezt akarta csinálni, sokan szomorúak lettek a közelében a kisugárzása miatt vagy, ha beszélgettek vele. Én próbáltam neki segíteni, de nem hagyta (kb támadt érte). Egyszer, amikor az utolsó találkozásainknál nézegettem, azon gondolkoztam, hogy a lelke már végérvéyesen megromlott vagy van még kiút. Egyszerűen olyan mélyre zuhant a depiben, hogy már fizikailag látszott rajta. A családja se tudta ebből kirángatni, a lány sértésnek vette a segítő szándékukat és otthagyta őket, ők meg nem voltak elég határozottak ahhoz, hogy felrázzák az elején.

Valószínűleg a szüleid is észrevették, hogy valami nem stimmel, ezért egyszeráen leülsz velük és elmondod, hogy milyen érzéseid vannak, milyen gondolatok gyötörnek és, hogy szeretnél segítséget és azt is, hogy támogassanak.

Továbbá klinikai szakpszichológust javaslok, hogy keressetek fel együtt, aki Borderline-ra szakosodott, a másra szakosodott Klinikai szakpszichológus vagy a sima suli pszichológus úgyis csak továbbküld pszichiáterhez, akik közül a legtöbb csak kezedbe nyom egy gyógyszeres receptet, de nem fog tényleges segítséget adni.

A klinikai szakpszichológus látni fogja, hogy kell e gyógyszer és ha kell akkor is foglalkozik Veled tovább.

Azt is tudni kell, hogy ez 1-2 beszélgetéssel nem oldódik meg, van akinek évekig is elhúzódik van aki hamar rájön a forrására és tud rajta változtatni.

Én az egyetemet viszonylag vidám, pozitív, energikus emberként kezdtem. Introvertáltként és félénk emberként nehéz volt, de nem lehetetlen. Bulis osztályba jártam gimiben, nem voltam nagy ivó, de néha kicsit megártott, de nem durván. Rendszeresen dohányzom is. Gimiben volt másfél évnyi nagyom komoly depresszióm, valahogy magamtól kilábaltam egyik pillanatról a másikra, de a nyoma megmaradt (durván vagdostam magam és gxakran bajba keveredtem, vagy éppen verekedésekbe).

Szóval az egyetem elején rengeteg ismerőst szereztem, még a tanárok is mindig kedveltek annak ellenére, hogy átlagos tanuló vagyok/voltam. Aztán egy ideje megint beütött valami. Először hangulatingadozások, mániás szerű tünetek. Szorongásom és félénkségem ellen elkezdtem inni, de csak magamban. Feltűnt, hogy ha csendes vagyok és rossz a kedvem, hirtelen valahogy mindenki felszívódik. Ami talán nem is baj, egyrészt nem szeretem, ha szomorúnak látnak, másrészt legalább tudom, hogy nem minden ismerős barát. Sőt, nem is igazán vannak barátaim, egy-egy barátság csak addig tart, ameddig egy szemináriumra járunk. Szóval szerintem az, hogy szomorú embereket magukra hagyunk, mert azt hisszük (vagyis sokan azt hiszik) hogy másokat is le akarnak húzni magukkal, egy kegyetlen viselkedés. Sokan, ahogy én is, azért nem akarunk segítséget elfogadni, mert nem szégyelljük kicsit. Mindenki nyilvánvalóan inkább az ectrovert, szórakoztató embereket szereti, ezért én is gyakran viselkedtem így publikusan, de a távoktatás óta újra vagdosom magam. Részben azért, mert nem vagyok éltanuló és eléggé lemaradtam. Az eddigi tanárok, akik kedveltek elvesztették bennem a bizalmukat szerintem. Illetve nagyon kevés emberrel tudok beszélni. Nem a szüleimmel élek, hanem rokonaimmal, semmit nem tudunk egymásról, bár én szeretek rejtegetni dolgokat, a tény az tény.