Normális érzések ezek?

A gondom az, hogy középvezetői pozícióban vagyok fiatalként, gyakorlatilag pályakezdőként kerültem ide. Nehezen viselem a nyomást, ami felülről és alulról is jön. Úgyérzem lassan felőröl. Minden oldalról sakkban vagyok tartva és néha lehetetlen helyzetekből kell kimásznom valahogy. Hogy hogyan, az senkit nem érdekel...

Mindezek mellett a fiatalságom miatt sokan nem fogadnak el és az egyszem szintén középvezetői posztban lévő kollégám minden lehetséges eszközzel fúr a hátam mögött, ami miatt szintén mindig elő vagyok véve. Gyakorlatilag úgyérzem minden sarokból figyel valaki és alig várja hogy hibázzak. Ha hibázok, akkor megy is árulkodni. Természetesen ilyenkor leültet az igazgató és számon kér. Elismerem, hogy hibáztam, nem fogok ujjal mutogatni, de kicsit unom, hogy mindig én vagyok a "rosszfiú" emiatt. Ha hibázok, az azonnal kiderül és azonnal elő vagyok véve. Ha nem hibázok, csak valaki félreért valamit, akkor is... Meg úgy alapból mindig. Sosem kapok durva letolást, nem ordítanak velem, de azért van némi lelki terror és ez nagyon rosszul esik. Ha jogos, akkor marcangol, hogy miért nem figyeltem jobban. Ha nem jogos, akkor pedig csak hitetlenkedve ülök és nézek, hogy ez most komoly??? Megvédeni sincs értelme magam, mert az igazgató nem hallgat meg.

Persze tisztában van a helyzetemmel, ezért próbál reális lenni és ezért nem rúgott még ki gondolom, de azért marha rosszul esik, hogy mindennap úgy jövök haza fél év után is, hogy bármi történik, azért csak én lehetek a felelős.

A fizetés jó, a pozíció ugródeszkának jó, de megéri ez ilyen áron?

Mit lehet tenni ilyen helyzetben a munkahelyváltáson felül?

Elegem van...