Mi lehet ennek a teljes "elveszettségnek" az oka? Másnál esetleg hasonló? Mit lehet tenni ellene?

Tehettem volna akár a mentális egészség rovatba is, de már párszor kiderült, hogy nincsenek mentális problémáim (párszor már vizsgált mindenféle pszicho doktor, mert anyu szentül hitte, hogy bajom van, hol lelkileg, hol testileg, de neki egészséges gyermeke nem lehet), az okot tehát máshol kell keresni.Gyanítom, hogy valahol a gyermekkoromban...

Nos, sosem éreztem jól magam a közösségekben.Ennek van oka is, de erre hosszú lenne kitérni.Lényeg, hogy nagyon rövid ideig jártam bölcsibe és oviba, mert egyszerűen nem maradtam meg egyik helyen sem, ki kellett vegyenek.Anyu és nagymamám ketten neveltek fel, testvérem nem volt.Egyáltalán nem volt kisgyermek koromban barátom sehol.Egészen kisiskolás koromig.Rettenetesen bizalmatlan és távolságtartó gyermek voltam, az idegen helyeket (pl suli, óvoda), nagyon nehezen viseltem el.Egyszerűen nem tudtam feltalálni magam sehol.Nem ismertem ki ezeket a helyzeteket, nem találtam meg a helyem, a szerepem sehol, értelmét sem láttam, csak azt fogtam fel, hogy zaj van, zűrzavar és unom az egészet, nem értem mit kéne csinálnom, mit keresek én ott?

Aztán iskolás koromra legalább lettek barátaim, akiket szerettem, de inkább kivártam mindig hogy ők keressenek, mert azt sosem feltételeztem, hogy örülnének, ha egyszer magamtól mennék át hozzájuk.Tehát sosem éreztem, nem ismertem fel, hogy szeretnek, hiába keresték többen is a társaságomat.

Voltak tantárgyak, amikből kiemelkedőnek volt mondható a teljesítményem, bár különösebb dicséretet sosem kaptam, sikerélményeim nem igazán voltak.

Szüleim nem bántalmaztak soha (tehát a nagy félelmeim, amik egyébként otthon is jellemzőek voltak, csak más formában,pl szobában egyedül maradni ritkán voltam képes) nem tűntek indokoltnak.Bár az igaz,hogy anyu olyan természetű volt, hogy mindenben először a hibát látta meg, és nálam is sajnos inkább a negatívumokat domborította ki, nem a jóra koncentrált.Pedig hiányzott volna utólag úgy látom, a pozitív inspiráció és nagyon-nagyon sok biztatás, dicséret, bátorítás.Mivel amihez lett volna tehetségem, abban az irányban nem tudtam tovább tanulni, valamit azonban muszáj volt, így pályatévesztett lettem.Ez újabb gondokat vetett fel...

Az csak "mellékes probléma" hogy a tanult szakmáim egyike sem érdekel úgy igazán, az igazi baj az, és ez a lényeg, hogy valami kísérteties hasonlóság, párhuzam látható abban, amin én végigmentem eddigi munkahelyeimen.Bár kedves, barátságos voltam (én legalábbis annak éreztem magam, sőt, mindig úgy láttam, egy-egy kollégával is sikerült egész baráti kapcsolatot kialakítani), annak ellenére, hogy egyik helyen sem éreztem jól magam soha.Úgy igazán továbbra sem élveztem mások társaságát, csak megtanultam, hogy muszáj hozzászólnom másokhoz és valamilyen szintű kapcsolatot kialakítani, igazi bizalmat sosem éreztem és érdekes módon néhányan meg is érezték ezt a "falat", pedig én úgy éreztem, "nem látszik"....Mindegyik helyen rá kellett sajnos döbbenjek utólag, hogy a félelmem, bizalmatlanságom nem alaptalan, mindig rendre csalódtam azokban a kollégákban (is), akikkel valamennyire sikerült barátságosnak tűnő kapcsolatot kialakítanom.Úgy érzem, nincs tapasztalatokon alapuló, reális emberismeretem, csak valamiféle ösztönöm, ami alapján vannak nagyon rossz, és kevésbé rossz szándékú emberek, meg a nyíltan ártók és az esetleg hátulról támadók.És próbálom kategorizálni, melyikük tartozik melyik típusba.Én nem szoktam ártani senkinek, nekem semmi kedvem a játszmákhoz, pletykálni sem szoktam, már eleve abból az okból, mivel alapból keveset beszélek másokkal és azok meg nem pletykatémák.

Szóval ha bekerülök egy munkahelyre, mindig minden nagyon szépen és jól kezdődik.Úgy látom, nem a külsőmmel és a fellépésemmel (első benyomás) lehet gond, mert akkor valószínű, fel sem vennének, bár ezekkel kapcsolatban nem is ért még kritika.A gondok később kezdődnek.Általában abba kötnek bele, hogy "lassú vagyok", 110%-ot várnak el, a semmi fizetésért, de bárhogy igyekszem, mert igyekszem, nem vagyok lusta és magával a munkával nincs is bajom.Tehát nem szeretek tétlenkedni, unatkozni...De nem elég gyors, nem elég jó sosem.Ez az egyik "átok" szerintem, ami szülői eredetű, mert sajnos anyám rengetegszer mondta, hogy semmire sem viszem, stb...A munkahelyeimen pedig sokszor mintha az ő kritikái köszönnének vissza, pedig nem érzem jogosnak.

De ennél is nagyobb gond, hogy mindig akad valaki a kollektívában, aki elkezd hátba támadni, aminek szintén nem látom nyilvánvaló hasznát, vagy okát.Ez a támadás mindig attól szokott jönni, aki a legjobb kollégámnak tűnt.De előfordult, hogy maga a főnök kezdett áskálódni ellenem, pedig kezdetben normális volt a hozzáállása.Sajnos soha egyik "támadóm" sem volt hajlandó szemtől szemben megmondani, mi a baja velem, ha mondtak valamit, ami az okokra utalt, az a munkám minősége volt.Bár én mindig úgy láttam, ez csak mellébeszélés.Hisz ha kedvelek egy kollégát, elviselem akkor is, ha nem a legjobban dolgozik, bár logikusan nézve én sem hibáztam többet másoknál, tehát még mindig csak ürügy.Lényeg, hogy bár voltak nálam rosszabbak is, mégis nekem kellett mindig mennem...Valaki csak elérte mindig mindenhol, hogy kipiszkáljon.

Ahogy mondtam, én nem foglalkozom a játszmákkal, nincs benne semmi gyakorlatom, nincs ilyesmihez érzékem, mellette emberismeretnek is híján vagyok, mert mindenhol azt érzem, amit még gyermekkoromban, hogy utálok ott lenni, nem szeretek köztük lenni, nem bízom igazán bennük, vagyis fogalmam sincs, melyikben bízhatnék és végül kiderül, hogy tényleg egyikben sem lehet bízni...A megérzéseim azonban nem szoktak csalni, ez már bebizonyosodott...

Nos, miután gyakorlatilag születésemtől kezdve csak csalódások értek a közösségekben, az emberekkel, ezért már teljesen antiszoccá váltam.sosem voltam valami nagy kapcsolatépítő, de már az a kis kedvem is elment az emberektől, ami valamikor volt.Munkát kell keresnem, de előre rettegek, hogy megint ugyan az jön.Megint én húzom a rövidebbet, és nem tudom, mit tehetnék ellene, hogy sikert érjek el és ne szálka legyek a többiek szemében.Legutóbbi munkahelyem megszűnése óta szinte fizikai undort érzek a lehetőségtől, hogy újra munkahelyi közösségbe kerüljek.Azt sem tudom feldolgozni, hogy megint nem volt elég, megint nem volt jó, amit csináltam.Az már mellékes, hogy ismét nem volt őszinte a többiek barátságossága.Már rémálmaim vannak a munkahellyel kapcsolatban.Folyamatosan az kínoz álmomban is, hogy "nem vagyok megfelelő","baj van velem" és sosem mondja el senki, hogy mi az a konkrét baj, mert akkor legalább tudnék változtatni rajta.

Valójában még most is, egész életemen az látszik, amit gyerekkoromtól kezdve érzek, hogy "nem találom a helyem".

Legszívesebben ráírnék valamelyik kollégámra, vagy volt főnökömre vagy felhívnám és ráparancsolnék, hogy most már igenis, mondja meg őszintén, miért nem kellettem én oda?! Csak nem akarok bolondot csinálni magamból...Meg amúgy sem biztos, hogy megmondaná az igazat.

Mindenhol megtettem, amennyit bírok, amennyit reálisnak éreztem. Minden esetre a feladatom elvégeztem.Ez van.Akkor nem tudom, mi lehet a probléma?!

Végül, ami talán még fontos lehet:eddig sajnos csak fizikai munkáim voltak.Nos, én egy törékeny testi-lelki alkatú nő vagyok, kitartó ugyan, de fizikailag nem túl erős.(Tehát volt például, hogy konyhán nem tudtam megemelni egy nehezebb fazekat (nagy, dupla falú fémedény), tenyeres-talpas kolléganőmnek persze sikerült....Egyszer egy HR-es azt javasolta nekem, hogy próbáljak olyan munkát keresni, ahol a jó külső a lényeges és lassúbb, precízebb munkavégzésre van szükség, valamint ahol mód van szép lassan begyakorolni a feladatokat (mivel kevés a tapasztalatom).

Egyetlen munkahely volt, ahol nem volt semmi problémám: ez egy iroda volt, ahol mindenesként dolgoztam.A takarítástól az adminisztratív feladatokig mindent.Sajnos itt csak önkéntes voltam és meghatározott ideig.Sajnos itt sem tudtam jól érezni magam, feloldódni, pedig itt még egy rokonom is mellettem dolgozott, akivel otthoni körülmények között jót beszélgetek.Ott nem voltam erre képes...

Nem vagyok szégyenlős, gátlásos, vannak érdekes témáim.Csak a bizalmatlanság...Hogy rosszat mondok, rosszat teszek, és megint baj lesz.