Miért lehet az hogy az idővel én nem megszokok egy munkahelyet hanem megutálok és alig várom már hogy "új életet kezdjek" máshol? Aztán ugyanaz ismétlődik.

Mások párkapcsolatokkal vannak így én munkahelyekkel, hogy eleinte szinte örömmel dalolva rohanok be imádok mindenkit, a munkámat átveszem, megtanulok mindent, minden új és kihívás, és ez miatt izgalmas is, tele vagyok energiával, penge agyam van.

Ahogy telik az idő meg kiismerem a kollegákat mekkora szánalmak, vagy aljasak, fúrósak, vagy pletykásak, szinte mindenkinek(nem mindenkinek) apránként lesz előttem egy "szégyenfoltja", lassan kezdem megutálni, aztán a munkát kezdem unni, nem köt le, nem tartom már fontosnak sem, (mondjuk nem is életeket mentek valójában hogy adna is vmit, tehát a dopamin sikerélmények az ugy nincs is szinte, az osszes jutalom általában az hogy másnap is bemehetsz dolgozni nem rúgtak ki), kiégek, és kezdek depis is lenni hogy amugy ezzel megy el az életem is.

Egy idő mulva kín bejárni is, bent lenni is, holott örülhetnék annak hogy stabil jo munkahelyem van de kezdem utálni a kollegákat a munkát a helyet magát az odavezető utat is, és ettől a ponttól csak kényszerből járok be mert kell a fizetés. De halálom lesz abbol amiért első nap még rajongtam.

Szabályosan utálom, amit korábban szerettem.

És ami meg ijesztő is a butulás beszűkülés. Első félévben kentem vágtam megoldottam olyan dolgokat amiket 2 év múlva nem tudok megoldani és csak lesek a feladatra mint egy birka és rácsodálkozom a korábbi jegyzeteimre hogy jé, de okos voltam..

Tehát még le is épít egy cég mentálisan?

Mások meg 50 évig is egyhelyen dolgoznak.