Mit gondoltok az olyan főnökökről, akik néha azt a dumát nyomják a dolgozóknak, hogy "Mi egy család vagyunk!"?

Azokban az években, amikor nincs fizetésemelés, akkor nem mondanak semmi ilyesmit, amikor van, akkor elmondják, hogy nálunk jó dolgozni és jó a légkör, családias és olyan vagyunk, mint egy család, és lehetőség szerint emelik a fizetésünket, de azokban az években, amikor nem emelnek, akkor ha valaki egy értekezleten megkérdezi, hogy idén lesz-e fizetésemelés, azt mondják, hogy nem lesz, mert nincs miből, máshol sincs, örüljünk, hogy nem csökkentik a fizetést.

Szóval néha ilyen, néha olyan ez a hely. Persze a cég bevételei is változnak. (volt itt sok minden: covid, energiaárak emelkedése, és persze változó a profit.)

Nagy cégnél dolgozom, a közvetlen kollégáim többségét imádom, néha összejövünk munka után is. DE nem mindig és tiszteletben tartjuk egymás magánéletét, mert a család abba tartozik, a munkahely pedig munkahely, kollégákkal. Nálunk ezt a gusztustalan maszlagot a hr-es picsák nyomják leginkább, mikor nyomatják a “csapatépítő” szarságaikat és megsértődnek, mikor a cég fele nem kíváncsi rájuk (a mi csapatunkból speciel senki sem). Még olyanokat is képes volt lenyomni az egyikük a kollégámnak, hogy “igazán jól érezhetnéd magad attól még, hogy ez egy céges buli”. Fúj de szánalmas…Meg is mondta a srác, hogy “köszi, hogy semennyire sem ismersz, de eldöntöd, hogy nem érzem jól magam, képzeld, nekem a munkán kívül is vannak IGAZI barátaim, akik nem csak azért lógnak velem, mert van némi ingyen pia meg wc-ben dugás, mint egy gimis osztálykiránduláson”.

Voltam olyan cégnél is, ahol ez a duma minden nap elhangzott kb és teljesen kiközösítettek, mikor én közöltem, hogy köszönöm a meghívást, de nem szeretnék elmenni bebaszcsizni velük a hétvégén, hanem inkább a párommal töltöm az időt. Két alkalom elég volt, onnantól egyértelműen nem tekintettek a “család” részének, hiába voltam ugyanolyan igyekvő, szorgalmas, megbízható munkatárs. Bocs, de szerintem ezeknek kellene számítania egy munkahelyen, nem annak, hogy ki mit csinál a szabadidejében.

Ha valóban így van (mondjuk el tudom képzelni egy sportcsapatnál, tűzoltóságon, valamilyen alapítványnál ahol mindenkinek szívügye amit csinálnak), akkor azt nem kell mondani.

Ahol kell mondani, az azt jelenti hogy addig vagyunk család amíg te nem tudsz lelkifurdalás nélkül nemet mondani a rád sózott plusz feladatokra, túlórákra (hiszen egy család vagyunk, segíts már ki). Amikor neked kell valami (szabadság, fizetésemelés, nyugodt hétvége ahol nem hivogatnak munkahelyi dolgokkal), akkor hirtelen ez egy munkahely, és mit képzelsz…

Vagy az emberhez méltó körülményeket, élhető fizut, stb alap dolgokat kompenzálják “csapatépítőkkel”, ahol kötelezően ajánlott ott lenni…

Amikor Szendrő József a pécsi Nemzeti Színház igazgatója lett, egy fogadáson a miniszter, Aczél György kedélyeskedett:

- Hogy van a társulat, Szendrő elvtárs?

- Köszönöm, miniszter elvtárs. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család: már mindenki b… tt mindenkivel.

Többnyire képmutató duma.

Hagyjon már, az munkahely, nem barátok, nem femili vagyunk. Ő is kirúg, kihasznál, ha úgy jó, én is elmegyek máshová, ha nem érzem jól magam, jobb ajánlatot kapok.