Hogy viseled, ha nem "társadalmilag elfogadott és megbecsült" a szakmád?

Egyértelműen a szülő azt szeretné ha a gyereke olyan pályára menne amiből meg tud élni, lehetőleg nem károsítja az egészségét és szereti a gyerek azt az adott munkát.

Mondjuk az hogy az interneten mit mondanak az miért érdekel?

Szülőnek meg az a feladata hogy figyelmeztessen ezekre. Persze hogy kiemeli a fizut főleg ha nem láttad el magadat eddig soha. 250 ből egy városban megélni nem egyszerű.

#3

Elfogadottnak elfogadott szakmák a felsoroltak, de megbecsülve nincsenek.

Csak olvass bele pár tanárokról szóló cikk alatt a kommentekbe. Mindennek le vagyunk hordva. Sőt, elég az utcán vagy játszótéren nyitott füllel járni, nagyszájú anyukáktól csodaszépeket lehet hallani.

Általános nézet, hogy mi napi 4 órát dolgozunk, mégis nyavalygunk a fizetésen, na meg ott a 3 hónap nyári szünet kiegészítve az összes többivel, meg persze hétvégén sem dolgozunk. Csak felolvassuk a könyvet és szemétkedünk a gyerekkel, ez az általános vélemény sajnos, ami nagyon nem tükrözi a valóságot. A kedvencem, mikor a bolti eladókhoz hasonlítgatnak, hogy azok bezzeg mennyivel többet dolgoznak, hát még szép, hogy ugyanannyit vagy többet keresnek!

A valóságban a legtöbben heti 40 helyett heti 50-55 órát dolgozunk minimum, természetesen fizetetlen ez a túlmunka, de ha nem csináljuk, nem lesz anyag az órára, nem lesz megszerkesztve és kijavítva a dolgozat, nem lesz kapcsolattartás a szülővel és egyéb adminisztrációra sem jut idő. Sokszor nyilván hétvégére is marad valamennyi. Ezek mellett kötelező továbbképzések - munkaidőn kívül, sokszor saját zsebből - és egyebek.

Abszolút alábecsüli az átlag ember a pedagógusok fontosságát és munkáját.

Ugyanez elmondható az ápolókról is, a laikus nem látja, mennyit dolgoznak és milyen terhelés alatt. Ők is - mint a pedagógusok - egyre kevesebben vannak, de a munkájuk ugyanannyi, sőt, egyre több. Minél rosszabbak a körülmények, annál többen mennek el ezekről a pályákról és akik maradnak, azoknak ez plusz teherrel jár, így tovább romlanak a körülmények... És ez egy öngerjesztő folyamat.

Hogy a kérdésre is válaszoljak: Pocsék érzés. Demoralizáló, fájó. Évekig tanulsz, valószínűleg nem a pocsék bérezésért, hanem elhivatottságból vagy a pályán és mégis sok ember beléd köt, bánt, aláz a saját negatív tapasztalatai miatt, vagy azért, mert egyáltalán nem lát bele a munkádba.

Személy szerint én az elmúlt évben teljesen elkeseredettnek éreztem magam. Rossz nézni, ahogy a szeretett hivatásodat tönkreteszik és ehhez még asszisztál is a társadalom nagyobb része, vagy közönnyel elfordul. Szerencsére most anyai örömök elé nézve kevesebbet foglalkozom ezzel, valószínűleg nem is fogok visszatérni a tanítói pályára. Maximum ha drasztikus változás áll be, de azt kétlem, hogy a társadalom hozzáállása 3 év alatt gyökeresen meg tud változni és mellé még élhető körülményeink is lesznek.

Nem szoktak beszólni, de egyébként nem nagyon érdekelne, én választottam ezt, amikor nem tanultam tovább, ha a mostani eszemmel lennék 18, akkor sem mennék egyetemre, mert egyik megbecsült, nagy szakma sem érdekel, nem akarok dolgozni úgy általában, amit csinálok, azzal meg jól keresek, jó a munkaidőm, van időm mellette bármi másra. Kb idén jöttem rá, mi az ami tényleg érdekel és csinálnám munkaként is, egy olyan dolog, aminek az alapjait az elmúlt 2-3 évben már megtanultam egy hobbim miatt, csak az akkori munkahelyem miatt nagyon kevés időm volt komolyabban foglalkozni vele, keveset voltam otthon és akkor is fáradt voltam.

De önértékelés szempontjából szerintem ez sokkal több tényezőből áll. Nekem mindenem megvan, csak ezt az egyet nem mondhatom el, hogy van egy jól hangzó munkám. Ugyanígy gondolom akár egy orvos is érezheti szánalmasnak magát, ha csak a munkája van, de se barátai, se családtagok, se hobbi, semmi egyéb pozitívum nincs az életében.