Azoknak tenném fel a kérdést, akiknek van munkájuk. Ti nem féltek, hogy kirúgnak benneteket? Mikor felvesznek titeket egy új munkahelyre, hogyan nyugtatjátok meg magatokat, hogy ne izguljátok magatokat szét?

Nem rúgnak ki. Egyedül vagyok az irodában aki tudja mind a 30 ügyfél óhajár sóhaját. Én lennék a legutolsó akit kitesznek a cégtől. Már akkor is problémák vannak bent és panaszok jönnek az ügyfelektől, ha elmegyek 1 hét szabira.

Ha netán mégis kirúgnának, akkor is megillet a végkielégítés + van tartalékom és más bevételem is. Nem függők a munkahelyemtől.

Nem attól félek, hogy nem lesz munkám, nem kell eltartanom senkit.

Szerintem szociális fóbiám van, nehezen tudok nyugodtan beszélgetni, feloldódni ismeretlen emberek társaságában, meg akarok felelni a másiknak. Ez gyerekkori sérelmekre vezethető vissza...

(Főnök azt mondta, hogy nem tud igazán kiigazodni rajtam, egyszerre vagyok intro. és extro. is.)

Attól tartok inkább, hogy mikor már elkezdeném megszokni a munkát, rutinból csinálni, problémákat egyszerűen megoldani, feloldódni, jól érezni magam az emberek társaságában... , akkor valaki életunt úgy rám száll, hogy otthagyom az egészet.

Azt sosem bírtam igazán megérteni, hogy az ilyenek miért teszik ezt. A motivációból, a jókedvből vagy csak az energiámból kérnek? Féltékenység, irigység?

Mindig is csodálkoztam azokon az embereken, akik tényleg mindent megtesznek a pénzért.

Milyen lehet nekik az otthoni életük? Milyen volt a gyerekkoruk?

Nem tudom, nem is érdekel. Hagyjanak békén, nyugodtan szeretném letudni a munkát, és hazamenni a (viszonylag) normális, elviselhető emberek társaságába pihenni.

Régebben volt, hogy ezt éreztem, manapság már nem nagyon, mert mindig visszagondolok, hogy hú, ezen meg azon is hogy izgultam, aztán meg mégiscsak megálltam a helyem. Meg hát úgy vagyok vele, ha totál alkalmatlan lennék a pozícióra, nem vettek volna fel. Másrészt meg innentől kezdve csak rajtam áll, milyen teljesítményt nyújtok (normál esetben, nyilván van rossz menedzsment meg sz-r kollégák, de most ne ezekre fókuszáljunk).

Itt is, előző munkahelyemen is tudom, mi az a teljesítmény, amit meg kell ütnöm ahhoz, hogy nehogy ne rúgjanak ki, de kifejezetten jó munkaerőnek tartsanak, és igazából az előző munkahelyemen ez volt a teljesítőképességem kb 85-90%-a, itt meg kb a 75%-a.

Én viszonylag gyorsan tanulok és szerintem bárki képes bármit megtanulni.

Nyilván, az más kérdés, ha maga a feladatkör vagy a típusú munka nem illik az emberhez, mert ilyen is van, akkor viszont hiába szorgalmas valaki. (Pl. mondjuk nehéz introvertáltként főleg eleinte megbeszéléseket levezényelni vagy partnereket hívogatni vagy velük tárgyalni, vagy ha valaki utálja a monoton munkát, annak nyilván nem való mondjuk egy olyan laboros munka, ahol 100 mintát kell ugyanúgy lemérni, hiába tudja monjuk kiválóan megcsinálni stb.).

Én semmitől sem félek.

Nem nyugtatom meg magam. Nincs okom izgulni sehogyan se negatív értelemben.

Én nem szorongok. Ezért foglalkoztam több mint tíz évet kemény önismerettel, napi sok óra gyakorlással, hogy az efféle szánalmas, életkeserítő betegségeket letudjam.

Igen, kihat.

Nekem van már rutinom, ezért nem lenne ismeretlen az állástalanság.

Mindig volt valahogy, azután is lenne. A padlóról még mindig felkeltem mindenféle külső segítség nélkül. Tudom, hogy most is így lenne.

Engem ami valójában elkeserít, általában az, hogy hányszor kell még újrakezdenem.

... és ahogy mondod, a szorongás kihat mindenre. Felesleges. Öregeinktől azt tanultam, hogy amin nem tudsz segíteni, azon kár görcsölni, el kell engedni...

Hát én eszerint élek már egy jó ideje.