Utálom a munkahelyemet, utálom az engem körülvevő kétszínű embereket. Mit tegyek? A többi lent.
válasza: válasza: válasza:Ugyan ebbe a sz**rba voltam én is, mint te.
Ugyan úgy elkezdtem edzeni, de l*faszt sem ért (számomra) mert nem ott volt keresendő a probléma sem a szorongásra, sem a "szociális fóbiára" az idegenektől való félelemre.
A biztonság azt te magadban van. Nem gond az, hogy ha ott hagyod ha tényleg ennyire durva és számodra hátrányos a helyzet de ezt TE döntöd el. Milyen történetet, sztorit mesélsz fejben magadnak? milyen ítéletet mondasz magadnak? Te felszeded a sok negatívat amit ők adnak, az mind ő rájuk vonatkozik nem rád. Te benned nincs meg a saját énképed azaz ez a biztonság. Ezt sajnos otthon nehezen fogod tudni megoldani, de meglehet. Más nézőpontot veszel fel. Lehet sokat ítélkezel egy helyzetről, egy szituációról és magaddal viszed. Haza viszed a munkád, az embereket azaz nagyon is foglalkozol mások véleményével és kifele figyelsz, ez olyan mintha a te életed az nem a tiéd lenne, hanem valaki másé, te az életednek nem a saját szereplője hanem mellékszereplője lennél.
Tegyél fel kérdéseket magadnak és legyél nagyon őszinte magaddal. Mit hittél el? A szorongásod addig érthető, hogy nagy eséllyel nem voltál nagy társasági ember ezelőtt, nem jártál sehova és ezt a sztorit folyamatosan ismétled tudat alatt és ez tesz téged áldozattá, azaz te magad de tudatalatti szinten. Ez egy folyamat, nem fog egy csettintésre megváltozni, de figyelj magadra befelé, az érzéseidre, a gondolataidra hogy hogy gondolkozol napi 24 órában. Mennyire érdekel téged mások véleménye? mi a te véleményed magadról egyedül?
Tessék ezt akartam privátban leírni neki, de jobb így szóval ide írtam, más is olvashatja. :)
válasza:Az, hogy az otthonlét csak leépítene, az óriási butaság. Illetve: attól függ, hogy csinálod. Ha csak tespednél a tévé előtt, és Barátok köztöt meg Való Világot néznél reggeltől estig, azzal tényleg nem lennél előbbre. De egy kis pihenő sokszor csodákra képes. Én két végzettséget, meg egy nyelvvizsgát szereztem azalatt, ameddig munkanélküli voltam. A legutóbbi váltáskor meg pont azt hiányoltam nagyon, hogy egyik napról a másikra már az új helyen voltam, jó lett volna az előző lélekromboló hely után 1-2 hónap szünet, ami alatt jobban össze tudtam volna szedni magamat.
Természetesen az nem lehet kérdés, hogy egy ilyen helyet ott kell hagyni. Tök mindegy, hogy milyen protekció köt oda, annyit nem ér, hogy tönkremenj.
Köszönöm a sok hasznos tanácsot.
A helyesírási hibákért meg elnézést, telefonon nem tudok normálisan írni hosszú szöveget.
Az a gond főleg velem, hogy abszolút nem vagyok kibékülve önmagammal jelenleg.
Ténylegesen semmi erő nincs bennem, kb. falfehér vagyok, múltkor már megkérdezték tőlem, hogy "tán nem beteg vagy? olyan fehér vagy".
Mintha sajnálkozva néznének végig rajtam, kb. olyan gondolatokkal, hogy "vajon ez miért nem kommunikál senkivel? Miért nem ül le közénk reggelizni, ebédelni?", mivel általában én a saját asztalomnál ülve szoktam megenni a kajámat, nem szoktam leülni a sok "bájolgó", nevetgélő ember közé, mert egyszerűen azt a fajta stílust nem veszi be a gyomrom.
Nem szeretem ezeket a dolgokat, mikor olyan emberek nyaliznak szemtől szembe egymásnak kb. legjobb barát, barátnő szintén, akik az első adadnó alkalommal szúrnák hátba a másikat, ha lenne rá mód, illetve beszélik ki, ha nincs ott, nem épp szép stílusban.
Olyan apró kis dolgok egyébként, hogy van sok idősebb kollega.
Én már 2 éve itt vagyok, némelyiket a rokonom által ismerem is már jó ideje, azt nem volt képes felajánlani csak 2 év után, hogy tegezzem, mivel itt kb. mindenki tegeződik mindenkivel.
De odajött egy nagyobb dumás, előadóművész srác, neki egyből felajánlotta ezt is.
Mindezt azzal érdemeltem ki, hogy én nem vagyok egy nagy dumás, központi személyiség...
Holott ennek az illetőnek is mindig nagyon sok maszekját elintéztem, ha volt rá módom.
Külön külön egyébként el tudok néha ezekkel az emberekkel beszélgetni, de mikor már többen vannak, csak hallgatni tudok és feszülten érzem magam vagy csak inkább csendben kisétálok, mintha mennék cigizni, WC-re vagy bárhová.
Igen sajnos, hazahozom a munkát és itthon is tudat alatt sokszor eszembe jut az egész ami ott van.
Pedig nem akarok rá gondolni, pl. egy filmet vagy tv műsort nem tudok úgy megnézni, hogy ne kattogjon valami baromságon az agyam.
Sőt baromságokat álmodok mindennap, felébredek hajnalban 2-3 alkalommal is. Az álmaim nem munkáról szólnak, hanem mindenféle összefüggéstelen baromságról. Pl. hogy régen voltak nyulaim, és hogy hónapokon át elfelejtettem megetetni őket és a ketrecükben meghaltak. Vagy hogy a macskáimról feledkeztem meg, vagy anyámmal ordibálok, vagy egy rossz házban élek, aminek a zuhanyzója olyan, mint valami nagy iskolai tornateremben és szőlős ládákkal van a helység telepakolva.
Viccesnek tűnik... de komoly.
Pl. soha nem dolgoztam szőlőben, soha nem zuhanyoztam iskolai tornateremben, soha nem bántam rosszul az állataimmal, a macskáimnak is minőségi kaját veszek..
válasza:Eskü mintha az én helyzetemről írtál volna. Egy az egyben. 2x is elolvastam, hogy meggyőződjek róla.
Véletlenül nem egy jánossomorjai gyárban dolgozol?
válasza:Ajánlom neked olvass utána Eckhart Tolle-nak. Én ugyan ezt csináltam éveken keresztül. Ez az amikor a dinnye (az elméd) átveszi feletted az uralmat. Egyáltalán nem könnyű, mert van egy meggyőződésed, egy hited hogy a világ ilyen, te ilyen vagy benne és te csak így viselkedhetsz, gondolkodhatsz..stb
Ez az áldozatmentalitás. Valamilyen sérülés ért, vagy te tetted magad azonossá ezzel a helyzettel és neked ez lett a nézőpontod, a valóságod. Kilépni ebből idő kell, mert mikor megengedésbe kerülsz a korlátaidnak a korlátok nem szeretik a megengedést, az olyan mintha valami rossz lenne de azért mert új, nem komfortos és te megszoktad ezt a komfortos rossz érzést, de nem nyújt biztonságot, csak azt hitted hogy nyújt. Ilyen pl a fájdalomtest, a túlgondolás, az emberek "kényeztetése" pedig csak te vagy, senki más és amit hiszel, gondolsz róluk. Kezdj el kérdezgetni magadtól. Tényleg igaz, amit hiszek? magadnak sem higyj, pont ez a probléma hogy nagyon azonosultál ezzel az egésszel ami benned van és sokkal hamarabb gondolsz negatívra, mint pozitívra, mert az nem megszokott hameg valami olyan van akkor képbe jön megint egy negatív meggyőzédés az önzőségről hogy te ezt nem érdemled meg "túl szép hogy igaz legyen" és rögtön elveted már csak a gondolatot is. Szép lassan pedig ez fogja uralni az életed DE van megoldás. Figyelj oda magadra, adj időt magadnak és kezd el beépíteni azt hogy megfigyeled magad. Az elméd átveszi a tested, testi reakcióid is lesznek és ott IS kell nagyon figyelned hogy ne azonosulj ezzel. Nem vagy áldozat, nem vagy szerencsétlen és nyomorult sem csak amit gondolsz így mindenkinek igaza van, mert amit hiszel az lesz a te igazad úgy másoknak is. Figyelj oda hogy neked mi a véleményed hogy ha senki és semmi az ég világon nem számítana. Mit gondolnál magadról? Mekkora az egód?
Ajánlom, hogy kevesebbet telefonozz, gépezz ha pedig igen akkor inkább ilyeneket olvass. Ez igaz a "vonzás törvényével" kapcsolatban is. Akár hiszed, akár nem az létezik ez egy törvény ami senkit és semmit nem kerül el.
Az ember ebben azért nem hisz, mert nem látja magán kívül önmagát hogy Ő az okozója annak ami történik, ha pedig nem akkor ott pedig az hogy hogy reagál rá. Nem muszáj neked úgy viselkedni ahogy, az élet nem olyan szilárd mint amit az EGÓ el akar hitetni velünk.
Nem egy jánossomorjai gyárban dolgozom. De kicsit megkönnyebbültem, hogy nem csak én járok ebben a cipőben, hanem másoknak is vannak hasonló probémáik.
Tisztában vagyok vele, hogy az nem normális, amit érzek, amit úgymond "beképzelek" magamnak. De egyszerűen ez olyan dolog, amit nem tudok irányítani, nincs kontrollom felette.
Annak idején iskolás koromban is ez történt velem, hogy hiába akartam bemenni, ha egyszer rámjött a remegés, szédülés, erős gyomorgörcs és az az egyetlen út volt számomra, hogy ha nem akarok összeesni vagy valami nagyobb bajt, akkor szépen visszafordulok.
Mert úgy nem birok létezni egy adott helyen, szituációban, ahol be van vörösödve a fejem a pániktól, belül remegek, ami már kivülről is látszik, izzadok, két percenként vizelési ingerem van, azt érzem, hogy elvesztem az önkontrollom..stb.
Nem én irányitom a dolgokat, hanem az elmém, ahogy kedves utolsó Te leírtad.
Ott van például apám. Ő is hasonló beállítottságú volt mint én. A szüleim házassága sajnos nem volt egy minta házasság, ami szintén hasonló jellegű dolgokból adódott.
Apám kiskorában el volt nyomva otthon, hiába volt ő otthon a legszorgalmasabb, legsegítőkészebb gyerek a testvérek közül, ő volt az aki iskola mellett is eljárt dolgozni, csak azért, hogy haza tudjon adni pénzt, még sem becsültek sosem semmibe. Még is mindig az a testvér volt a nagyszüleim kedvence, aki még az iskolát sem járta ki, egész nap feküdt otthon, nem csinált semmit, a saját szüleinek akivel egy háztartásban lakott képes volt elkérni a pénzt, mikor el ment nekik autóval bevásárolni a szupermarketbe...stb.
Mind ez azért, mert tudta, hogyan lehet hatni a nagyszüleimre. "Szia anyuka, jajj anyuka..." tudott szavakkal hatni rájuk, tudott nekik nyalizni.
Faterom meg nem ez a típus, hogy bájolog. Normálisan, tisztelettudóan beszélt velük mindig, csak bájolgás nélkül. De sajnos sokba nem nézték.
Így az eredeti sztorihoz visszakanyarodva, ezért is volt rossz a házasságuk, mert apám is úgy is viselkedett velem, velünk, hogy azért nem akart nekem új dolgokat venni, mert hogy ő sem kaptam meg fiatal korában, meg neki se segitettek semmit, ezért nekem sem akart segiteni, pl. ilyen kinti barkácsolós dolgokban, ha kimentem nézni kisgyerekként, kérdezgettem, hogy apa mit csinálsz? arra az volt a válasz, hogy elküldött a francba, hogy hagyjam őt békén.
Meg anyámmal is folyton csak veszekedtek, mivel ég és föld volt a két ember. Az egyik ment volna szivesen rendezvényekre, ment volna ide oda, apám meg az a magának való ember volt, aki nem szerette a társaságot, nem egyszer mondta, hogy ő azért nem fog elmenni egy helyi szilveszeri bálba, hogy azt nézze, hogy verik magukat az emberek arra, hogy isszák a drága italokat, whiskyt, ő neki meg csak olcsó sörre futja.
Úgy hogy ennek a házasságnak vége lett, ami jó hatással lett a szüleimre.
Apámmal sikerült a kapcsolatom rendezni, úgy ahogy. Sose leszünk az az igazi apa-gyerek, de járok hozzá, el tudunk beszélgetni.
Ő egyébként nagyon fiatal korára keresőképtelen lett túlhajszoltság miatt. Állandóan dolgozott, túlórázott, mellette itthon sem állt meg, mindig csinált valamit.
De a válásuk után talpra tudott állni. Kellett hozzá 1-2 év, de talpra állt.
Elege lett ebből az életvitelből amit eddig folytatott.
Elkezdett alapszinten, ahogyan a gerincbaja engedte edzeni, nem szedte azokat a gyógyszereket, amiket anno az orvosok felírtak neki, mert állítása szerint azoktól csak rosszabbul volt, más bajai alakultak ki tőlük. Fogyott vagy 25 kilót, járt futni.
Elkezdett gyógyszerek helyett egészségesen étkezni, vitaminokat szedni, és elhatározta, hogy direkt kidobatja magát a rokkantságból, csak azért sem fog egy papír miatt orvosokhoz járni, hanem önerőből áll talpra.
Ez mind meg is történt és most jó pár éve egy 8 órás állása van, dolgozik. Jól érzi magát a bőrében, teljesen megváltozott a stílusa, gondolkodása.
Igaz, kb munka után 99%-ban egyedül van, mert ő rájött arra, hogy egyedül sokkal jobban érzi magát, nincs szüksége semmilyen társaságra, elfogadta, hogy ő ilyen és így éli az életét.
De én pont az ellentétje szeretnék lenni. Én nem szeretek egyedül lenni, nem szeretek ilyen szorongással élni, mert ez megőrít. Én is nem egyszer beleképzelem magam abba, mikor látok egy fényképet a különböző közösségi oldalakon más emberekről, hogy ilyen helyen vannak társaságban, olyan helyen, hogy én is ott lennék köztük, azzal az énemmel, amit elképzelek magagmról, hogy milyen szeretnék lenni.
Ismerek olyan embereket, akik beletörődtek abba 30 éves koruk körülre, hogy a szülei parancsolnak neki még annyi idősen is, mert 18 éves korában nem volt képes kiállni magáért és megmondani és napjainkra úgy néz ki a srác mint egy hajléktalan, nem ad magára, nem fürdik..stb. Az élete abból áll, hogy kapja a 22 ezres segélyt, vagy lehet már azt sem, mert közmunkára sem jár, ha jól tudom, leül számítógépes játékokat játszani, vagy az anyjával sétál a faluban.
Én nem szeretnék erre a szintre jutni. Pontosan úgy szeretnék élni, mint a normális, velem egy korú 20-as, 30-as éveikben járó emberek.
Annak idején is voltak hasonló gondjaim, jártam több pszichiáternél is.
Nekik is elmondtam a gondjaimat, de teletömtek mindenféle gyógyszerrel, aminek kb olyan hatása volt rám, mintha elszívnék 2 db füves cigit és úgy is néztem ki, mikor láttam magam a tükörben.
Ennyi erővel megihatnék 2 üveg bort, és már is ugyanúgy érzem magam.
Tudom, mivel volt gondom a piával, mikor jó pár éve az iskola elvégzése után munkanélkülni voltam 2 évig, az alkohol volt a társam.
Egyik nap ittam, másik nap józanodtam. Ez volt az életem 2 éven át.
De miután bekerültem dolgozni, azonnal abbahagytam az italt. És nem volt megerőltető.
A mai napig megiszok néha 1-2 pohárral, ha régi ismerőseimmel találkozom, összeülünk, de sose jutott eszembe, hogy újra függő legyek.
Magamtól szoktam le, külső segitség nélkül.
Szóval ezekben a gyógyszeres terápiákban nem hiszek, mert vagy 4 fajta gyógyszert szedtem, mindegyiknek csak a mellékhatását éreztem.
válasza:Ez nem könnyű. Nagyon a volt magamra ismertem a leírásodban (egyébként én vagyok az aki hosszú válaszokat ír.) ezért is tudom miről beszélsz.
Elsősorban a te elmédet nem te irányítod, hanem te őt. Ez a legnagyobb baj, tele vagy olyan családi mintákkal, saját magadtól felvett hitrendszerrel, meggyőződéssel ami meg rátett egy lapáttal az a közösségi média, tv és minden fajta ilyen dolog hogy valaki szeretnél lenni hogy beilleszkedj oda, amit látsz. De az a kép nem valós. Ahogy az emberek ott érzik magukat igen, lehet hogy jók, de ne felejtsd el ugyan olyanok mint te. Az csak egy nagyon apró pillanatkép. Azt hiszed ezzel egyedül vagy? egyáltalán nem és természetesen jogos, hogy az emberek mit mutatnak, mindig csak a "tökéleteset" de nincs olyan hogy tökéletes mert már azok vagyunk te is, én is, mindenki csak nem tud róla. Ez pedig mind a fejlődés, önismeret és öntudatra ébredéssel fog megjelenni mikor észreveszed hogy te vagy az aki csinálja ezt, senki más ragaszkodsz ehhez a szenvedéshez mert megszoktad. Ragaszkodj a pánikhoz mert nem tudod milyen érzés is jó lenni, boldog lenni. Alapjáraton véve a boldogság és a béke szó sem jól lett felépítve bennünk. MAJD ha ez leszek, AZ leszek akkor boldog leszek. Nem leszel az, max ideig de tartósan nem. Nem a külső körülményektől, eseményektől függ a lelki békéd hanem a gondolataid minőségétől és a hitrendszeredről.
Ha valaki akarsz lenni, már most is az lehetsz csak meg kell engedni magadnak hogy az legyél már most.
PL festő akarsz lenni. Akkor MÁR MOST kell úgy tegyél, mintha te festő lennél. Napi 5 perc festés de belül érezd hogy te már az vagy és így leszel festő, akár sikeres is. Érted?
A sztori amit mesélsz tudat alatt magadnak, azt kell nyakon csípned. Egyáltalán nem könnyű mert te vagy benne, de kívülről ha magad megnézed akkor mégsem. Ez pedig az önkontroll ami megint csak gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás. A félelmeid is olyanok hogy addig fogsz félni tőlük, míg nem győződsz meg hogy amúgy nincs alapja a félelmeidnek. Ez az önmagunk igazi legyőzése. Mikor pedig már tudod hogy nincs mitől tartanod akkor leszel megengedésbe és már a részeddé válik az egész.
Kezdj el befelé figyelni, és kevésbé azonosulni az elméddel. Te nem a gondolataid vagy, hanem a gondolataid megfigyelője. A megengedés pedig olyan hogy egyszerűen könnyű lesz minden, maga az élet is ami nem megszokott pedig ez így van. Nincsenek mások nincs "átlag 20-30 éves ember" mindenkinek van egy gondolkodása amit látsz belőlük azt te gondolod az a te nézőpontod róluk. Értsd meg magad, mindenkit megértesz. :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!