Egy nagyobb városban járva, akár csak át utazva (pl. Budapest) mindig az jut eszembe, hogy vajon hány magányos, lelkileg megtört ember élhet ott másoktól teljesen elzárkózva, nem lelve barátokat a tömegben?

A kérdésnek nincs sok értelme, de azért kiírom. Sokszor azon töprengek így utazás közben, hogy a lelki társam vagy legalábbis egy hozzám hasonló személy bárhol lehet, akármelyik városban, de biztos, hogy elkerüljük egymást. Nem fogunk semmiféle csoda folytán összefutni, hiába egymást keressük. Valamiért ez a tudat néha az őrületbe kerget, hogy mi van, ha már többször is elsétáltam amellett a bizonyos "lelki társ" mellett. Mennyire normálisak az ilyen jellegű gondolatok? Néha úgy érzem, hogy többek között ezek miatt sem tudom megélni boldogan a jelent, olyan, mintha folyton egy álomvilágban lennék és várom, hogy valami jó történjen velem, hogy végre megismerjek valakit. Ezeket a sorokat most muszáj volt kiírnom magamból, nem tudom kivel megosztani.