Mért jön elő ez az érzés egyre gyakrabban?

Egy nagyon különös érzés követ, mintha az árnyékom lenne. Nem nevezném depresszió felhőnek, inkább a -felhő ami elbújt a nap mögé, és az árnyék megmaradt-

Nem vagyok egy magányos, társaság kerülő ember, vannak barátaim.

Mivel úgy döntöttem, hogy ismét tanulni szeretnék, így még több embert ismertem meg :)

De valahogy úgyérzem, hogy egyedül vagyok, céltalan, a rengeteg ismerős közül egy barátom nincs.

Néha olyannyira magamba zuhanok, hogy a gondolataim valami szörnyű és borzasztó irányba fordulnak... Néha, úgy gondolom, hogy súlyos betegségem van pl:rák, vagy volta olyan, hogy azt álmodtam, hogy agyvérzésben haltam meg álmomban— borzasztó volt.

Csak ismétlem, hogy nem vagyok egy depresszív ember(vagyis most kezdek kételkedni), nincsenek öngyilkos gondolataim(csak egyszer volt), szeretek társaságban lenni, erdőben sétálni, túrázni, sportolni, kifejezetten érdekelnek a misztikus-varázslatos-boszorkányos dolgok :) de most egy érdekes könyvet sem találtam e témában :(

Nem tudom, néha csak úgy elfutnék az otthoni gondol elől messze, hogy senki se jöjjön utánam. Szabadságra vágyom, olyan szorító érzés fog el. Néha csak fekszem, mintha halálos beteg lennék, van, hogy a könyvek sem kötnek le.

A rengeteg ember társaságban úgyérzem, hogy egyre inkább egyedül vagyok, és eltűnök a tömegben.

Olyan az életem, hogy konkrétan nincs is életem, csak vagyok-élek- szenvedek.

Nincs és nem tudok értelmet adni az életemnek, néha már olyan gondolatok cikáznak, hogy inkább eladnám a lelkem/magam valakinek :(

Sajnálom, hogy ennyire lehangoló, de csak itt tudom őszintén kiírni magamból ami legbelül megőrít. Kérlek ne ítéljetek el, csak már annyira ehh az az egész :(