Úgy érzem, lassan feladom. Már évet óta időszakosan előjött ez az érzés, de mostanában mind gyakrabban. Mit tegyek? Hogy legyen?

Úgy érzem néha (mostanában egyre gyakrabban), hogy egyszerűen életképtelen vagyok. Nem hálátlan vagyok, valójában hálás vagyok mindenért, amim van, de egész egyszerűen én magam nem vagyok képes normális életet, hétköznapokat megélni, baráti társaságokat kialakítani. Kezdeném azzal, hogy annyira elégedetlen, és kishitű vagyok magammal szemben, hogy majdnem minden egyes embert (lány vagyok, tehát úgy mondanám inkább, hogy lányokat és nőket) szebbnek látok magamnál. Néha addig fajul a dolog, hogy úgy nézek arra, akit szebbnek gondolok, mint akit meg akarok gyilkolni. Közben viszont elég jó szívűnek gondolom magam, tehát sosem ártanék senkinek, csomó szép barátnőm is van. Tudom, undorító dolog, és ezért hányni tudnék magamtól, de majdhogynem mindre irigy vagyok. (tényleg undorító dolog, de nem tehetek róla). Persze nekik igyekszem nem mutatni. A másik, hogy nekem elég szép gyerekkorom volt, és úgymond burokban nőttem fel...és most, hogy kezdek kikerülni (már majdnem teljesen "kinn vagyok") kiábrándultam teljesen. Én nem gondoltam, hogy tényleg az a való világ, hogy kibeszélnek a barátaid, annak örülnek mások, ha megalázhatnak. Tudom, hogy ez az élet. De hogy lehet, hogy ez az élet??? Meg a szerelem is...van egy párkapcsolatom, de mindig össze törik a szívem. Viszont nem merek szakítani, mert másnak nem kellenék, hiszen ha tetszenék is valakinek, előbb-utóbb kiadnám neki magam, hogy szerintem milyen ronda vagyok, és elüldözném magam mellől (a mostani barátommal nem ez a baj, hanem hogy a haverjai meg kb. mindenki fontosabb nálam, és sokszor nem törődik az érzéseimmel...) Szóval néha annyira nekikeseredem ezeknek a dolgoknak (mostanában főleg a külsőmmel kapcsolatban), hogy komolyan úgy érzem, nincs is jogom emberek közt lenni. Most ez tiszta fejjel nekem is hülyeségnek tűnik, de ha a buszon ülök szép lányok közt, vagy sétálgatok fősulin (tehát ez szerintem nem tinihiszti), akkor majd megőrülök, legszívesebben kis porszemmé válnék (amúgy társaságban az vagyok, hiszen mindig mindenki belevághat a szavamba). Egyedül az tart itt, hogy van egy annyira édes aranyos anyukám, hogy egyszerűen tudom, nem tehetem meg vele azt, hogy így tönkre teszem. De amikor egyedül vagyok idegen városban a "szép csodák" közt, akkor ő nincs velem, és akkor úgy érzem, bár ne is lennék. Megtehetném (bár ezért elég sz.r lenne), hogy otthagyom a sulit, de a munkahelyen sem tudnék beilleszkedni. Tulajdonképp megölni sem akarom magam, mert nekem sokkal jobb nem lenne, valószínű, nem tudnék magamról, de másoknak meg ( a családomnak-gondolom, "remélem") nagyon rossz...szóval úgy érzem, hogy nincs megoldás, mert nagyon nagyon rosszul érzem magam a bőrömben, meg a mindennapjaimban, és félek mindentől...az öregedéstől, a többi embertől, meg hogy később a munkahelyen sem tudok beilleszkedni, mert úgy érzem, engem mindig mindenki lenéz. Így én ebbe beleőrülök. Néha annyira elborul az agyam, hogy képes lennék kiugrani egy kamion elé. A másik meg, hogy tényleg képes lennék megőrülni ebben, és félek, hogy a sok szorongástól előjön valami betegség.